Amikor elhatároztam, hogy végignézem az idén Oscarra jelölt filmeket, kettőt leszámítva nem tudtam, mire számítsak, mindössze azért akartam látni őket, mert meg akartam vizsgálni, hogy számomra jogos-e az őket körülvevő hype vagy sem. Ehhez mérten a Három óriásplakát Ebbing határában cselekményét is csak nagyjából ismertem, és inkább nem is nagyon olvastam utána, hagytam, hogy élvezzem a művet, vagy alkalomadtán fanyalogjak rajta. Ugyan a végeredmény összességében nem lett rossz, azért hanyatt sem vágtam magam tőle.
Mildred Hayes (Frances McDormand) hét hónappal korábban iszonyú körülmények között vesztette el lányát, Angelát (Kathryn Newton), akit az éjszaka közepén megerőszakoltak, majd élve elégettek. Mivel a tettest ennyi idő után sem sikerült elkapnia a helyi hatóságoknak, Mildred elkeseredettségében kibérli a település határában évek óta üresen álló három óriásplakátot, amiken a következő üzenet található, részletekben: „Megerőszakolták miközben haldoklott.” „Mégsem tartóztattak még le senkit.” „Mi az oka ennek, Willoughby őrmester?” A kiírások hatalmas port kavarnak, ám nem csak a rendőrségnél, hanem a kisváros több tagja is Mildred ellen fordul. A közhangulatnak és a rendőrségi nyomásnak megfelelően a gyászoló édesanyának le kellene szednie a plakátokat, ám Mildred hajthatatlan – kinek van igaza, és vajon mi lesz a vége ennek a konfliktusnak?
Ha valamivel nem vagyok teljesen elégedett, általában a pozitívumokat sorakoztatom fel előbb, és ez most is így lesz. Az alaptéma rendkívül brutális, ám sajnos annál életszagúbb, úgyhogy nem kis bátorság kellett az alkotóknak ahhoz, hogy egy ilyen szituációt a nagyközönség elé tárjanak. A film tökéletesen mutatja be a személyes tragédiát, gyakorlatilag A-tól Z-ig: megkapjuk az előzményeket, a jelen állást, még a jövőbe is van egy kisebb kitekintésünk. Azonban, ami még jobban tetszett az az, hogy gyakorlatilag minden egyes karakterről megtudhattuk, hogyan élte és éli meg a tragédiát, az anyától kezdve a testvéren át a random városbéli emberig. Egy ilyen szörnyű esemény még egy metropoliszban is megrázza a lakosokat, hát még egy aprócska közösségben. Az egyén és a törvény harcát is zseniálisan ábrázolták: Mildred ugyan nem követett el semmiféle bűncselekményt azzal, hogy felrakatta a plakátokat, és a megfogalmazással sem volt baj, a korrupt rendfenntartóknak eleinte fontosabb a saját hírnevük megtartása, úgyhogy jöhetnek a koholt vádak.
Aztán sajnos ezen a ponton kell beszúrnom azt a bizonyos „DE”-t. Itt van egy remek történet, jól időzített csavarokkal, pazar lélekábrázolással, izgalmas nyomozással, a lezárás viszont abszolút antiklimaktikusra sikeredett. Azt még elfogadnám, hogy nem találják meg a gyilkost, mert sajnos a való életben is sokszor előfordul ilyesmi, és az csak emelne a tragédia súlyán – na de hogy azzal intézzék el a sztorit, hogy: „Oké, nem ez a csóka a tettes, de azért menjünk utána és egy gerilla akcióban vadásszuk le!” Ez a végkifejlet olyan szinten baromság, hogy fájt nézni, ráadásul így két mellékszereplő történetszála is totál feleslegessé válik – leginkább a Sam Rockwell által megformált Dixonért kár, mert ő ékes példája annak, hogyan váljunk bigottból nyitottabb emberré. A főszereplőn is néha csak pislogni tudtam: nem vártam el, hogy a mezőn ugrándozva mosolyogjon egy gyászoló, kissé megcsömörlött nő, na de azért együttérezni is rohadtul nehéz egy olyan alakkal, akinek egy jó szava sincs senkihez, az esetek kilencvenöt százalékában fapofával pislog, és még erőszakos is.
Mindent összevetve nem rossz film a Három óriásplakát Ebbing határában, sőt, kifejezetten élvezhető, ám vannak azért igen komoly gyengepontjai, amitől kissé kiábrándítóvá válhat pár néző számára.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
