Feldobta a Youtube. Nem hittem a szememnek. Megnéztem. Továbbra is kicsit az alkonyzónában érzem magamat.
Csapjunk rögtön bele a közepébe: a Disney Channel legújabb filmje egy tipikus Rómeó-és-Júlia sztori, csakhogy itt a Montague-k – és talán még ez a kevésbé bizarrabb – zombik, a Capuletek meg… hajh, ki kell mondanom… pompomlányok (és pompomfiúk, bár igazából ezen a ponton olyannyira összemosódik a gender, hogy túlzás lenne bárkire is azt mondani abból a bandából, hogy fiú). Szóval, adott Seabrook, a várostervezés egyik csodája, ahol ötven évvel ezelőtt felrobbant az erőmű, aminek következtében a lakosság fele zombi lett. Aki megmaradt normálisnak, az felhúzott a város közepén egy falat, így lett Seabrook, meg Zombietown. Mostanra a kormány kifejlesztett egy karkötőt, ami elnyomja a zombik agy utáni vágyát, így ők is kvázi normálisak – csak van rajtuk egy kiló smink, meg zöldre van mázolva a hajuk. Ennek örömére a zombitinédzserek – élükön Zeddel (Milo Manheim), aki arról álmodik, hogy belép a focicsapatba – mostantól kezdve a helyi, „normális” gimnáziumba fognak járni, ahol mindenki pasztelszíneket hord és megőrül a pompomkodásért. Ennek a bandának a vezetője a beképzelt Bucky (Trevor Tordjam), akinek unokatestvére, Addison (Meg Donnelly) is most kezdi a gimit. Addison szintén a pompomcsapatba vágyik, azonban van egy nagy titka: parókát hord, mivel eredeti haja teljesen fehér, nem normális, ami miatt kilóg a sorból.
Tisztázzuk: igen, ez 100% agymenés. Igen, beteg az egész. Igen, a zombi-ábrázolás a zsáner minden szabályának ellentmond. Nem, valóban nincs semmi értelme az egésznek. Komolyan, az egész film olyan szinten hátat fordított a realizmusnak, hogy olyan volt végignézni, mintha egy tömegbalesetet bámultam volna kigúvadt szemekkel. Képtelen voltam komolyan venni egyetlen pillanatát is – pasztelben rohangáló pompomlányok, zöldhajú zombik, és a Csodás Garnélarák, mint a csapat kabalája –, mert annyira agyament, ugyanakkor viszont volt benne valami, valami pszichedelikus vonzerő, ami megakadályozta, hogy lekapcsoljam.
Amúgy próbáltam metaforaként is felfogni az egészet, de képtelen voltam valami egységes-szerű keretbe tenni a dolgokat. Jó, persze, van egy „lerágott csont”– jellegű, anti-bullying üzenete a dolognak, hogy fogadjuk el a másságot, meg dolgozzunk együtt, de ezt azért sokan, sokkal jobban is megcsinálták már (lásd, ha már Disney Channel, Descendants). Más szavakkal: megvan a film üzenete, ami szép üzenet, meg kell róla beszélni, de ez sem jusztifikálja a zombikat, az indokolatlan fehér hajat, meg a genderszakosok vágyálmát jelentő, enyhén szólva ambivalens nemi identitással bíró pompomfiúkat.
Azt viszont meg kell hagyni, hogyha már egyszer az alkotók kitalálták ezt a cheerleader-vonalat, nem visszakoztak, és tövig nyomták a gázt kihasználás tekintetében. Ugyanis a Zombies is musical, a dalok pedig egészen jók, miközben egyes koreográfiák meg közel fenomenálisak. Ezzel kapcsolatban azt is meg kell említeni, hogy a legtöbb szerepet eléggé no-name színészek játszák (jó, mondjuk néha a „játszani” kicsit túlzás), akik mögött láthatóan nagyon kemény tánctréning áll. Más szavakkal: a hangsúly a külsőségeken van, a harsány díszleteken és jelmezeken, a táncokon, meg a dalokon, miközben a történet és a dialógusok durván le vannak butítva.
Összességében a Zombies… egy lázálom. Ami nem feltétlenül rossz dolog, mert nem fogom azt mondani, hogy nem élveztem a filmet, csak hát azért biztos vagyok benne, hogy veszítettem pár agysejtet, meg úgy mellesleg szeretném tudni, hogy mit szívott, aki ezt kitalálta.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
