Vannak olyan klasszikusok, amik megérdemlik az X-edik feldolgozást is.
Az amerikai polgárháború idején a March család hölgyei szegényes, ám de viszonylag nyugodt életet folytatnak fenn északon, miközben a családfő (Dylan Baker) a fronton teljesít szolgálatot. Marmee (Emily Watson) szeretetteljes szigorral nevelgeti négy kamasz lányát: Meg (Willa Fitzgerald) bájos, csendes, és kötelességtudó; Jo (Maya Hawke) rebellis és pimasz, frusztrálja a kisvárosi élet és arról álmodozik, hogy majd híres író lesz; Beth (Annes Elwy) félénk és visszahúzódó, olyannyira, hogy még ahhoz is gyenge a lelke, hogy iskolába járjon; Amy (Kathryn Newton) hiú és önző, amihez viszont hihetetlen karizma párosul. A hölgyek élete akkor vesz izgalmas fordulatot, amikor a szomszéd gazdag, idős úr (Michale Gambon) magához veszi kamasz unokáját, Laurie-t (Jonah Hauer-King), aki rögtön összebarátkozik a lányokkal.
Nem is tudom már, hogy miért, de elég dacosan álltam hozzá ehhez a háromepizódos minisorozathoz: valamiért eldöntöttem magamban, hogy ez csakis rosszabb lehet, mint az 1994-es filmverzió (amit amúgy szerettem), és innentől kezdve egy házsártos öregasszony eltökéltségével kezdtem keresni, mibe is köthetek bele, mi volt az, amit a „régiek” jobban csináltak. Aztán úgy az első rész végére rájöttem, hogy teljesen felesleges összehasonlítgatnom a két verziót, és a kákán is csomót keresés helyett esetleg élvezhetném is, amit éppen nézek. Úgyhogy inkább így is tettem.
Jó, persze, azért tettem olyan megjegyzéseket magamban, miszerint kár, hogy a sorozatból kimaradtak a lányok és Laurie házi színielőadásai, viszont, a filmmel ellentétben, sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett Jo New Yorkban töltött idejére, de ezeken felül aztán végképp eldöntöttem, hogy különálló műként fogok tekinteni az új verzióra. És az a helyzet, hogy önmagában nagyon is kellemes lett az összhatás.
A Little Women valahogy úgy hozott létre egy kedves, romanticizált atmoszférát, hogy közben nem feledkezett meg a kor árnyoldaláról: a lányok végtelenül végtelenül bájosak, és mindannyian személyiségek, viszont minden „ártatlan” kalandjukat és kis viszályukat valami olyan szívfacsaró jelenet követi – éhező gyermekek, Beth betegsége –, ami egy cseppet sem kíméli a könnycsatornákat. De ez az – meg az olyan apró kis részletek, mint a lányok meg-megvillanó szeplői –, amitől az egész csontig hatolóan őszinte lesz.
Az idősebb, nagy nevű színészek – mint például Emily Watson, vagy a March néni szerepében brillírozó Angela Lansbury – mellett amúgy a fiatalabb szereplőket viszonylag ismeretlenebb színészek alakítják – ami persze viszonylagos, mert például bár például a Jót alakító Maya Hawke-nak ez volt az első szerepe, a högy valójában nem más, mint Uma Thurman lánya.
Tehát miután minden igazságtalan előítéletemet félreraktam, rá kellett döbbennem, hogy a Little Women bizony egy nagyon kellemes, szórakoztató, ám de elgondolkodtató adaptáció lett, ami ráadásul egy nagyon egyedi és őszinte atmoszférával operál, úgyhogy csakis ajánlani tudom.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.