Mint ahogy azt már említettem, Vadóc és Gambit régi nagy szerelmeim, és Kelly Thompson új sorozata, a Rogue & Gambit bizony újra előhozta belőlem a fangirlt, aminek persze az lett a vége, hogy rávetetem magamat az első velük – vagy legalábbis egyikükkel – foglalkozó sorozatra, ami a kezem közé került. Egy cseppet sem bántam meg.
Remy Lebeau nyughatatlan – amin egy cseppet sem segít az a tény, hogy X-Manként, hősként, és tanárként bizony kicsit úgy érzi, ketrecbe zárták. Úgyhogy jó – vagyis inkább rossz – szokása szerint visszanyúl a gyökereihez, és úgy dönt, lenyom egy jó kis tolvajmelót, szimplán az izgalom kedvéért. Célpontja Borya Cich, egy pénzzel bélelt szemétláda, aki jófiúnak adja ki magát, miközben szupergonoszok terveit finanszírozza, hogy aztán osztozzon velük a profiton. A meló azonban nem pontosan úgy sül el, ahogy Remy tervezte, így az egyszeri, adrenalinpumpáló estéből transzkontinentális kaland lesz, ami előbb Guatemalába, Svájcba, majd Angliába vezeti, miközben újra és újra összeakad egy rejtélyes és halálos nővel, Joelle-lel, aki csakis bajt hozhat rá, Remyben mégis él a vágy, hogy segítsen neki.
Bevallom, sztori-szinten az első pár lapszám nem nyűgözött le különösképpen – de hogy őszinték legyünk, Gambit tolvajtempóját, meg pofátlan mázliját nem kell sokkal megtámogatni, hogy szórakoztató történetet kapjunk. Ettől függetlenül azonban a sorozat eleje valóban kicsit lapos és már majdhogynem együgyű – a Remy mellkasába magát befészkelő, aranyszínű tengerei csillagon, vagy mi a szöszön azért forgattam kicsit a szememet –, valamint, látszólag, mindenféle mélyebb tartalomtól mentes. Sőt, tovább megyek: végeredményben Joelle karaktere is teljesen súlytalan – a csaj olyan, mint egy csili-vili doboz, amiről első ránézésre azt hiszi az ember, hogy tele van kincsikkel, aztán kinyitja, és csak régi kacatokat talál. A jó hír azonban az, hogy végeredményben ez egyáltalán nem probléma, hiszen Joelle, bár elég erős mozgatórugója a történetnek, inkább Remy jellemének a reflexiója, semmint önálló karakter.
És akkor itt jön az, ami már inkább megfogott: az egész széria tulajdonképpen nem más, mint Gambit karakterrajza, ami a narráción belül és kívül is azt kutatja, ki is a le Diable Blanc. A legegyszerűbb válasz: önmaga legrosszabb ellensége. Kicsit terjengősebben: a sorozat szépen elmeditál a hős és a bűnöző dichotómiáján, a „nature versus nurture” kérdésén – vagyis azon, hogy mi számít inkább, az, akinek születtünk, vagy az, akinek nevelnek minket –, miközben folyamatosan, szépen, finoman adagolja Remynek a mellékszereplők róla alkotott véleményét, ami alapján Gambit próbálja kontextusba helyezni magát: egy hős, akiben viszont nem lehet megbízni, mert a szívében mindig tolvaj marad, aki azonban egy hős, mert nem tud nem segíteni másokon, és még ha lop is, tetteit furcsa, ámde lovagias etikai kódexe irányítja.
Szóval engem ez a „soul searching” volt az, ami igazán megfogott, ettől függetlenül azonban egy szóval sem állítom, hogy a széria maga nehezen emészthető lenne – a fentebb felsoroltak dolgok inkább csak a subtextben vannak ott, miközben Remy kezet csókol az angol királynőnek (miközben próbálja ellopni az Excaliburt), a Sólyomszemtől elcsent Bosszúállók-igazolvánnyal jut be helyekre, meglovasít egy Vasember-páncélt és tündérekkel flörtöl. Vagyis ha nem is érdekel a mélyebb, lélektani tartalom, a széria tizenhét lapszáma bőven tartogat könnyedebb szórakozást is. Meg aztán…
Na, most figyeljetek, csajok – meg egyéb népek, akik pasikra gerjedtek: ha nem is érdekel a sztori, higgyétek el, végig akarjátok lapozni ezt a szériát, már csak azért is, mert az író James Asmus és a legtöbb artért felelős rajzoló, Clay Mann (a sorozatnak összesen tizenkettő rajzolója volt, de a tizenhét lapszámból tizenegyben benne volt Mann keze) kvázi minden második oldalon talál indokot arra, hogy Gambitet hiányos öltözékben mutassa. Az egész széria egy olyan panellel nyit, ahol Remy éppen zuhanyzik, és a következő oldalon is csak egy stratégiailag elhelyezett fotó takarja el az eltakarandó részleteket. Sőt, később olyan panel is van, ahol az egyszál törülközőbe csavart Remy éppen egy kiscicát ölelget. Nem vicc. És sekélyes, nem sekélyes, bizony azért elidőztem ezek felett a képek felett.
Azt hiszem nem kell tovább ragoznom: James Asmus Gambitje egyszerre egy akciósztori egy aranyszívű tolvajról, aki folyton bajba keveredik, érdekes lélekrajz egy férfiről, aki keresi helyét a világban, és igazi csemege a női tekintetnek. Szóval tessék csak bőszen olvasni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
