Egy dolgot előre tisztáznunk kell: nehéz lesz erről a filmről nem szuperlatívuszokban beszélnem.
Egy héttel T’Chaka (John Kani) király halála után fia, T’Challa (Chadwick Boseman) visszatér Wakandába, hogy a régi hagyományoknak megfelelően elfoglalja a trónt – miután bebizonyította, hogy méltó a feladatra. És bár a koronázás viszonylag simán zajlik, T’Challának szinte rögtön hatalmas dilemmákkal találja szemben magát: ismét feltűnik a színen Ulysses Klau (Andy Serkis), akinek a fejét – a Wakanda ellen elkövetett bűnei miatt – a wakandai vezetőség több tagja is – köztük T’Challa barátjával, W’Kabival (Daniel Kaluuya) – ezüsttálcán szeretne látni, és mindenki T’Challától várja, hogy elkapja Klau-t. T’Challa szerelme, Nakia (Lupita Nyong’o) meg van róla győződve, hogy Wakandának segítenie kéne más nemzeteknek, ami teljesen ellene megy az ország izolacionista politikájának és T’Challa neveltetésének. Mindeközben a rejtélyes Koncoló (Michael B. Jordan) Wakanda trónjára feni a fogát, és fegyvertárában egy olyan titok is lappang, ami fenekestül felforgat mindent, ami T’Challa valaha is hitt az apját illetően.
Bevallom, igazán nehezemre esik most megírni ezt a cikket, mivel a fejemben főleg csak értelmetlen, túlizgatott gondolatfoszlányok repkednek – egy részem ugyanis még mindig ott ül a moziszékben, és felváltva visongat és bámulja a vásznat leesett állal. Igen, ennyire letarolt ez a film.
Kezdjük talán a vesszőparipámmal: a nők reprezentációjával. Bevallom, én a mai napig haragszom a Thor: Ragnarökre, mivel a franchise korábbi darabjaihoz képest a tavaly őszi film egy hatalmas visszalépés volt a női karakterek tekintetében: királynők és tudósok és harcosok helyett kaptunk egy remekül eljátszott, de nem túl kidolgozott gonosztevőt, meg egy lecsúszott, részeges ex-harcost, akit nem csak, hogy simán helyettesíteni lehetett volna egy férfival, de még csak nevet sem kapott (nem, nem „Valkűr” a neve; egyik a Valkűröknek, de ez nem a neve). Na, a Fekete Párduc most rendezte a számlát: Ramonda (Angela Basset), T’Challa anyja, bár nem kifejezetten szükséges a filmben, de olyan büszke eleganciával van jelen, hogy bűn lett volna kihagyni. Nakia, T’Challa szabadszellemű szerelme csak másodlagosan „romantic interest”, miközben, első sorban, annak az ideológiának a képviselője már a legelső jelenetétől fogva, amit a narratíva a végére helyesnek és követendőnek nevez ki. Okoye (Danai Gurira), a Dora Milaje – a wakandai királyi család elit, nőkből álló testőrsége – vezetője, egyszerre rettenthetetlen harcos, könnyed humorforrás, és nagybetű Nő. Shuri (Letitia Wright), T’Challa kishúga, pedig a szívem csücske: rebellis, pimasz, tündéri, bátor, és mellette még, csak úgy alsó hangon, akkora géniusz, hogy Tony Stark elbújhat mellette. Lazán az MCU egyik legjobb női karaktere – ha nem szimplán a legjobb.
Aztán 
ott van az akció – ó, apám. Nem vagyok kifejezetten sem egy megnézzek egy Hitmant vagy egy Die Hardot, James Bondra meg csak a szememet forgatom. De a Fekete Párduc olyan akciószcénákat hozott be, hogy volt, hogy a padlón kellett keresnem az államat. A koreai autósüldözés állítom, hogy a filmtörténet, vagy legalább az elmúlt tíz év, legjobb autósüldözése, a végső csata alatt pedig szinte levegőt venni is alig mertem – bár, bevallom, nem feltétlenül T’Challa miatt. T’Challa menő, meg minden, de ami igazán működik ebben a filmben, az nem ő egyedül, hanem Wakanda, mint egység.
Wakanda afrofuturisztikus világa, ahol találkoznak a letűnt korok tradíciói és a jövő technológiája, olyan hatást kelt, ami egy pillanat alatt magába szippantja a nézőt. A látvány valami egészen lenyűgöző – ha ez a film nem kap jövőre produkciós dizájn Oscart, én lázadok –, és az, ahogy ugrálunk a törzsi rituálék és a hipermodern laborok közt nem hogy disszonanciát kelt, hanem pont, hogy megnyugtat, magába szív, és eléri, hogy az ember azt kívánja, bárcsak létezne Wakanda.
És a rengeteg akció, meg szájtátogatós látvány, meg humor, meg kaland közepette a Fekete Párduc olyan komoly szocipolitikai felhangokkal dolgozik, hogy öröm nézni – az első stáblista utáni jelenetben T’Challa olyan lazán és olyan gyönyörűen beszól Amerikának/Trumpnak (olyan korban élünk, ahol hidakat kell építeni, nem falakat), hogy azt öröm nézni. Mindeközben pedig a film végig arról meditál, hogy Wakanda helyzetében mi is a helyes hozzáállás a világ dolgaihoz: tradicionális izoláció, radikalizálódás, vagy együttműködés? Minden nézőpontnak megvan a maga szócsöve a narratíván belül, akik végül segítenek T’Challának döntésre jutnia, akinek, amúgy, eközben azzal kapcsolatban is zöld ágra kell vergődnie, hogy ki is volt az apja, és milyen örökséget is hagyott rá.
A Fekete Párduc gyönyörű, szórakoztató, akciódús, és elgondolkodtató. Azt talán nem merem így kerek-perec kijelenteni, hogy a legjobb film az MCU-ban (már csak azért sem, mert nem hiszek benne, hogy ezt bármelyik filmről objektívan ki lehetne jelenteni), de nagyon ott van a toppon. Szóval le a kalappal és mindörökké Wakanda!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
