Egyfelől azt hiszem, pontosan ez az az életrajzi film, amit William Moulton Marston, Wonder Woman megalkotója szeretett volna, másfelől viszont teljes mértékben megértem, hogy az unokája miért tagadta meg a művet.
Nem szeretnék túl sok szót pazarolni a sztorira: a húszas években Marston professzor (Luke Evans) felesége, Elizabeth (Rebecca Hall) – aki éppen olyan tanult, mint férje, csak neme miatt nem kap doktori címet – segítségével pszichológiát oktat a Harvardon. Kutatásukhoz felvesznek egy asszisztenst, egyik hallgatójukat, Olive Bryne-t (Bella Heathcote), akibe Marston rövid úton belehavarodik, azonban hamarosan Elizabeth is rádöbben, hogy beleszeretett a fiatal nőbe – mire a ők hárman, ahelyett, hogy drámázni kezdenének, mindenkit megbotránkoztató édeshármasba fognak, ami kapcsolat hosszú távon majd Wonder Woman megszületéséhez vezet.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a filmben felvázolt történet erősen beleesik a kutatási területembe, így, már bocsánat, de sokkal többet tudok a történtekről és Marston elméleteiről, mint az átlagos mozinéző – és pontosan ezért akadtam ki nagyon sokszor azon, amit a képernyőn láttam. Mert bár a film sok dolgot nagyon szépen elkapott, más, esetenként sokkal fontosabb dolgokat erőből a sarokba vágott.
Nézzük a tényeket: Marston, Elizabeth és Olive valóban hármasban éldegélt, Marstonnak mind a két nőtől született gyereke, ugyanakkor viszont nincs arra bizonyíték, hogy a két nő közt lett volna szexuális kapcsolat – vagyis bizonyíték nincs, viszont Olive és Elizabeth még közel negyven évig együtt élt Marston halála után, aki meg amúgy meg volt győződve, hogy az erotikus viszony két nő közt teljesen normális, és ha egy nőnek női szeretője van, az utána jobb feleség lesz férje mellett. Ezek alapján elég biztosan kimondhatjuk, hogy Olive és Elizabeth közt volt valami – a probléma a szóban forgó filmmel csak az, hogy a (és ezt muszáj leszögeznem, akár szép, akár nem) leszbikus író/rendező Angela Robinsont szinte más sem érdekelte, mint a két nő közti viszony. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy Marston majdhogynem úgy lett bemutatva, mint az a bizonyos harmadik, aki lehetővé teszi (engedélyt ad) a két nő kapcsolatát, nem pedig egyenrangú fél a viszonyban. Vagyis van két hármas szexjelenet (ami aláhúzza, mennyire természetellenes is kapcsolat, meg a második szimplán idiótának állítja be őket), de azon felül szinte csak olyan szcénák, amiben a két nő pillát rebegtetve beszélget, Marston meg járja a maga útját – főleg a film második felében. Az egyetlen jelenet, ahol – szerény véleményem szerint – sikerült jól eltalálni a kapcsolatukat, az, amikor Marston először beszél a két nőnek Wonder Womanről. És ez nagyrészt már a trailerben is benne volt.
Ami pedig még fájóbb számomra, az az, hogy miközben Robinsont lefoglalta Olive és Elizabeth viszonya, magasból tett arra, hogy hitelesen bemutassa Wonder Woman születését. Vagyis az elméleti háttér – Marston DISC-teóriája, az egyetemi lányszövetségekben végzett kutatása, a bondage, plusz a képregényt ért kritika – ott van, de maga az eredettörténet olyan szinten hibás, hogy a falat kapartam. A film Max Gainest állítja be, mint Superman felfedezőjét – Gainesnek persze ehhez nem sok köze volt, a kredit valójában Jack Liebowitzot illeti. A filmben Marston úgy megy a kiadóhoz, hogy megpróbálja kiadatni Wonder Womant – a valóságban Gaines kereste meg Marstont, miután olvasott egy vele készült interjút, és vetette fel, hogy hozzanak létre egy női karaktert, ami példakép lehet a lány képregényolvasóknak. Az olyan apróságokba pedig már bele se megyek, hogy a film egy képregény-égetéssel kezdődik, mikor a legkorábbi, amiről tudok, 1948-ban történt, Marston meg 1947-ben halt meg…
Összességében tehát egyrészt értékelem, amivel megpróbálkozott a film, sőt, biztos vagyok benne, hogy valakinek, aki nem ismeri annyira a háttérsztorit, annak nagyon-nagyon fog tetszeni, másfelől viszont végtelenül dühös vagyok Angela Robinsra, amiért feláldozta Wonder Woman hiteles eredettörténetét annak kedvéért, hogy elmeditálhasson egy leszbikus kapcsolaton, ami vagy megtörtént a valóságban, vagy nem.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
