Az első évad egyszerre in-medias-res és komótos, alapozásra időt és epizódperceket nem sajnáló nyitása után a második évad sem telepszik meg a babérjain, hanem tovább építkezik, elkerülve az ismétlés csapdáját. Történetét szigorú kontinuitás jellemzi, az első évad eseményeiből, vívmányaiból és felfedezéseiből egyértelműen következnek a második évad új vívmányai, és a Csillagkapu: Atlantisz szemernyit sem lassít, még mélyebbre ránt minket a Pegazus galaxisban, miután az első évadban magát a galaxist is remekül mozgásba hozta tízezeréves álma után.
A második évad pontosan ott indul, ahol az elsőnek volt képe ott hagyni minket: Atlantisz ostromának közepén. Hőseink ezt az új csatát egy bravúros fogással természetesen megnyerik, és úgy tűnik, sikerül egy időre megváltaniuk a békét is a maguk számára. Mindeközben azonban Ford hadnagy (Rainbow Sun Francks) szerencsétlen módon Lidércenzim-függővé avanzsál és megszökik. Miközben hőseink őt keresik, botlanak bele Ronon Dexbe (Jason Momoa), Seteda egyik utolsó túlélőjébe, aki a lidércek kegyetlen játékaként, nyomkövetővel a hátában járja a galaxit, és menekül a lidércek hordái elől, míg bele nem botlik Sheppard alezredesbe (Joe Flannigan) és Teylába (Rachel Luttrell), akik Carson doki (Paul McGillion) bevonásával megszabadítják a nyomkövetőtől, és szállást is adnak neki. Ronon pedig úgy dönt végül, csatlakozik az Atlantisz-expedíció csapatához, hogy segítse őket a Lidércek elleni háborúban.
Ahogy azt megszokhattuk az első évadban, ez az évad is, javarészt olyan kalandok sokaságából épül fel, amelyek épp csak egy-egy apró információmorzsát adnak hozzá a nagy egészhez, és valódi jelentőségre később tesznek csak szert a részek és évadok folyamán. Ilyen például a Lidérc begyűjtő modul tanulmányozása, vagy Atlantisz élővilágának pedzegetése. Nagyobb volumenű, évadon átívelő cselekményszál, hogy Carson doki egy afféle retrovíruson dolgozik, amely talán képes lehet a Lidérceket emberekké alakítani. Ez utóbbi tulajdonképpen a lidérc-enzim emberekre gyakorolt hatása mellett az évad tematikája is egyben, amely azon dráma köré fonódik, hogy túl sok Lidérc ébredt fel túl korán, és mégsem képesek elérni a Földet, mint új és gazdag vadászmezőt, így a Lidércek hosszú létezésük óta először élelemszűkében vannak. Mindezek olyan karakterdrámákon vernek gyökeret, mint például, mikor Sheppard kishíján Irratus-bogárrá változik, vagy mint mikor Rodney (David Hewlett) az óceán fenekére süllyed egy ugróval.
Egy-egy rész önmagában tűnhetne akár unalmasnak és vontatottnak is, de a második évadnak ugyanolyan jól sikerül menedzselnie, hogy ezek a kisebb történetek lekössék a figyelmünket, ahogy azt a korábbi évad tette. Ezen kívül a sok-sok, első ránézésre egymáshoz csak lazán illeszkedő epizód ugyanúgy a kisebbtől a nagyobb felé haladva építi fel a második évadot – és alapozza meg a harmadikat –, ahogyan tette azt az első. Az új – ám elvárható – bravúr az, hogy az első évad vívmányai és hullámai alapozzák meg javarészt a második évad menetét és irányát. És ezt a Csillagkapu: Atlantisz feltétlen jól is csinálja.
Amit változatlanul és feltétlen jól csinál még a Csillagkapu: Atlantisz, az az, hogy továbbra is minden részben, gondosan adagolva kapjuk meg az aktuális humor-bonbonjainkat, noha időről-időre akad egy-egy rész, amely rögtön megdob minket egy egész doboznyi humor-bonbonnal. Ilyen volt például a Duet, amely némi körítéssel lényegében David Hewlett komikusi vénáját villantja meg McKay mogorvasága ellenére is szerethető karakterén keresztül. Ennek ellenére továbbra sem állítanám, hogy a sorozat a szükségesnél kevésbé venné magát komolyan, sőt! A humort inkább csak folyamatos élénk figyelem és feszültségcsökkentés eszközeként használja.
Azonban a második évadban markánsan kidomborodik egy hiba, amely természetesen sem az előző évadtól, sem az alapsorozattól nem volt idegen. Ez pedig az, hogy a látogatott bolygók lakossága legdurvább esetben is egy kisebb falu népességének felel meg, ami kissé nevetséges, ha abból indulunk ki, kedvenc Föld bolygónk népessége, népeinek és kultúráinak száma korábban még a globalizáció, az antibiotikum és a túlnépesedés kora előtt is milyen szélesre rúgott. Ez a sajátosság akkor domborodik ki igazán markánsan, mikor egy évadvégi epizódban az atlantisziak evakuálni kénytelenek egy teljes bolygó lakosságát, és a csűrben összegyűjtött „teljes lakosság” negyede van vagy 15 fő. Ezen a hibán azonban, a sorozat egyéb erényeit figyelembe véve, készséggel szemet hunyok és izgatottan várom azt, hogy mit tartogat számomra a harmadik évad.
Szerző
-
Szerkesztő
“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.
Korábbi cikkek
Film2021-12-0410 vidám film déli depresszió ellen
Akciófilm2021-08-24Lőpor turmix (2021)
Évadértékelő2021-08-08Lucifer az Újvilágban – 5. évad kritika
Dráma sorozat2021-06-10Lucifer 1. évad – évadértékelő
