Bár voltak kifejezetten briliáns pillanatai, a The Gifted első évada számomra egy kisebb csalódással zárult. Figyelem, spoileres cikk következik.
A Frost-nővéreknek sikerül rávenniük a javarész vonakodó Polarisékat, hogy segítsenek nekik fellépni Dr. Campbell ellen, aki éppen egy mutánsellenes találkozóra tart, hogy ott rávegye egy szenátort, támogassa őt a Hound-program országos szintre való emelésében. A terv egyszerű: a csapat beszökik a találkozó helyszínére és onnan elrabolja Campbellt – a dolgok persze nem éppen úgy alakulnak, mint ahogy azt a csapat tervezi. Mindeközben Campbell veszettül kutat Otto Strucker kutatási anyagának hiányzó része után, amit úgy kíván megtalálni, hogy gyakorlatilag mindenkire Őrszem ügynököket küld, akivel Ottonak valaha is kapcsolata volt. A listára természetesen Reed édesanyja is felkerül, amiről a Strucker család is tudomást szerez, és rögvest útnak indul, hogy még az ügynökök előtt a nőhöz érjenek. Ha pedig ez nem lenne elég, Polaris önmagát marcangolva próbál rájönni, milyen utat is jelöl ki számára biológiai apjának kiléte, Lauren és Andy között pedig viszály robban ki, mikor rádöbbennek, teljesen másképp fogják fel, mit is jelent (Von) Struckernek lenni.
Az a nagy igazság, hogy kétféleképpen nézhetjük a dolgokat: ha az akció-kaland zsáner keretein belül értelmezzük a duplarészes évadzárót, akkor bizony eléggé rezeg a rész. Ha viszont ideológiák összecsapásaként tekintünk a fináléra, akkor nem nagyon lehet okunk panaszra. De nézzük csak sorjában…
Az eXtraction, és kisebb mértékben a X-roads érdekes akció-„lehetőségeket” vet fel, ám ezek igazából nem futnak ki sehová. A mutáns underground vezetőségének akciója a mutánsellenes találkozón inkább csak füst és tükrök, valódi végkimenetele nem igazán van – kapunk némi konfrontációt, röpködnek a golyók, van pár hősies pillanat, de gyakorlatilag az egész jelenetsornak nincs semmi súlya. Ha Polarisék nem mennek el a találkozóra, Campbell és a szenátor akkor is a magángépen kötött volna ki, csak maximum egy-két nappal később, és a Frost-nővérek ekkor ugyanúgy rá tudták volna venni Lornát a tettére.
Na, igen, Lorna tette – ezért írtam a cikk elején, hogy spoileres leszek. Az évadzáró egyik csúcspontja ugyanis az, amikor Polaris lekapja az égből a kisgépet, amin Campbellék ülnek. Ez persze egyfelől nagyon drámai, és szépen beleillik a sorozat „mit tehetünk meg kvázi-háború idején”, morálisan szürke valóságába, ugyanakkor viszont a narratíva tekintetében eléggé lehangoló, ugyanis ezzel egy fél perc alatt odavan az évad két legnagyobb gonosztevője, méghozzá igaza csata vagy klimax nélkül – ami számomra kicsit olyan volt, mint mikor a S.H.I.E.L.D. második évadának közepén egyszer csak lelőtték Whitehallt. Vagyis nekem az egész kicsit olyan olcsó megoldásnak tűnt.
Ehhez jön még az is, hogy nem értem egészen pontosan, miért kellett az egész Strucker családnak a nagyiért mennie (mikor ráadásul a srácok csak vigyáztak az autóra), viszont jár a pirospont Caitlin rögtönzött kamuzásáért a nagymama irodájában. Az akció-téma zárszavaként pedig már csak annyi, hogy a központ ostroma legalább egész jól működött, bár továbbra is várom, hogy Turner ügynök mikor kap már észhez, hogy talán nem a mutánsok, mint faj ellen kell fellépnie.
És akkor jön a másik oldal: tehát bár akció-szinten az évadzáró nem működött túl jól, az ideológiák gyönyörűen átjöttek. Az eXtraction nyitójelenete, amiben Campbellről kaptunk egy flashbacket, egyszerűen zseniális: az írók remekül elhitették velünk, hogy a dokinak volt egy „ártatlan” időszaka, és hogy esetleg egy traumatikus élmény váltotta ki belőle a mutáns-gyűlöletet, hogy aztán a képünkbe vágják az igazságot: van, aki szimplán csak szemétláda, aki mindig is tele volt gyűlölettel. Ehhez a vonalhoz tartozik még az egész mutánsellenes gyűlés, és az a gondolat, hogy a gyűlölet hogyan is képes összehozni az embereket. És gondoljunk csak bele, mennyire találó, hogy az egészet egy déli környezetbe helyezték, ahol a mai napig a legerősebb a rasszizmus Amerikában. Valamint még azt is szeretném leszögezni, hogy most már nem szimplán „mutánsüldözésről” van szó, hanem a sorozat gonosztevői egyenesen Holokauszt-jellegű népirtásra készülnek, ami egy kifejezetten rémisztő kép.
Aztán ehhez jön még hozzá Lorna évődése, ami mondjuk engem már kicsit zavart, főleg a zárójelenetben. Egyrészt meg is értem őt, másrészt viszont nem tetszik, amit az írók művelnek a karakterrel – leginkább azért nem, mert az évad elején egy kemény, de morálisan szilárd csajként ismertük meg, aki kész a harcra, de elsősorban összetartja a családját. Na, ez az utóbbi dőlt meg most, méghozzá olyan módon, ami egyrészt érthető (Lorna a gyerekét tartja szem előtt), másfelől viszont kissé – főleg a rögtönzött makeoverrel – önzőnek tűnik. Ugyanakkor viszont nézőként fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy Lorna milyen szinten cselekszik saját akaratából: nem tudjuk, hogy a Frost-ikrek ténylegesen mekkora befolyással vannak rá, valamint az sem elhanyagolható, hogy az utóbbi részekben az írók behozták a bipoláris-vonalat, ami valahányszor csak szóba kerül, Lorna tagadja, hogy az állnak a tettei hátterében – márpedig tudjuk, hogyha valamit nagyon tagadnak, az általában igaz.
Ezen a vonalon pedig végezetül pár szó a Strucker-gyerekkekről: már az évad elején mondtam, hogy Andyben megvan a lehetőség, hogy jó kis szupergonosz legyen, ami most beigazolódni is látszik, hiszen ő és Lauren az évadzáróban gyönyörűen visszhangozták a magnetói és xavieri ideológiákat.
Szóval a The Gifted első évad kissé felemásan, gyengécske akcióval, lógva hagyott történetszálakkal, teljes destrukcióval és kezdődő rekonstrukcióval ért véget. Én pedig nem igazán tudom, hogy mit is gondoljak: nagyon szerettem az első évadot, főleg azt, ahogy bizonyos témákat feszegetett, és várom is a folytatást, azonban nem értek egyet az írók minden egy döntésével. Persze unalmas is lenne a sztori, ha mindig mindenki mindenben egyetértene.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
