Közel nem hibátlan, és a hiányosságait jól közszemlére is teszi, d ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy minden egyes percét imádtam.
P. T. Barnum (Hugh Jackman) mindössze csak egy szabó fia, azonban hatalmas fantáziával és még annál is nagyobb álmokkal rendelkezik, aminek hála egy gazdag családból származó lány, Charity (Michelle Williams) bele is szeret, és örömmel követi őt egy nem túl jómódú, ám varázslattal teli életbe. Barnumnak azonban nem elég a harmonikus családi élet, ezért amikor kirúgják könyvelői állásából – némi trükköt bevetve – nagy fába vágja a fejszéjét: megnyitja az Amerikai érdekességek múzeumát, azonban az eredeti, viaszbábokból és kitömött állatokból álló kiállítás nem sok nézőt vonz be. Erre aztán Barnum, kislánya megjegyzésén elindulva, miszerint „kevés az élő dolog a múzeumban”, még magasabbra teszi a lécet: elkezd emberi furcsaságokat gyűjteni – törpét, óriást, szakállas nőt –, amikkel nem csak hatalmas közönséget, hanem számos gyűlölködőt is bevonz. Ő azonban csak menetel előre.
A film talán legnagyobb erőssége és egyben gyengéje, hogy olyan, mintha egy színpadi musical feldolgozását látná az ember: sok benne az olyan elem – a történet néhol laza kohéziója, egyes átmenetek jelenetek közt, egyenesen szürrealisztikus, végtelenül (melo)drámai pillanatok, de az is, hogy úgy érezzük, bizonyos helyeken a fantáziáknak kell betölteni a narratíva által hagyott lyukakat –, amikhez az ember egy Broadway-jellegű darabban esetében teljesen hozzá van szokva, amik viszont a vásznon néha furán hatnak. Ez aztán a nézőben lecsapódhat így is, úgy is – lesz, akiben ez fokozza az élményt, lesz, aki megbocsátja a filmnek, és lesz, aki felhúzza az orrát.
És igen, ezen felül is van nem kevés hibája a filmnek, és sorolhatnák, hogy kellett volna egy montázs-jelenet egy plusz dallal, ami megerősíti az elképzelést, hogy Barnum társulata egy nagy család, és hogy lehetettek volna látványosabbak a koreográfiák, és hogy a CGI-állatokon is lehetett volna még dolgozni… de itt inkább le is állok. Mert, mint ahogy azt már említettem, még a hibáival együtt is minden pillanatát imádtam a filmnek.
A történet legnagyobb erőssége – a történetnek, nem a filmnek, mert a filmnek a soundtrack – az Barnum őszinte odaadása családja iránt, valamint szinte gyermeki, megingathatatlan hite a hétköznapi varázslatban és a csodákban, ami mindenkit hajt előre, és ami már az első jelenetsorban magával ragadja a nézőt. Ugyanakkor viszont Barnum nem egy hibátlan hős, és maga a történet sem szól tulajdonképpen másról, mint hogy hogyan is lendül át kisebbségi komplexusa megalomániába, aminek nyomán majdnem mindent – és mindenkit – romba is dönt, amit csak megalkotott. Aztán a végén persze jön a tanulság: nem feltétlenül arra van szükséged, amire vágysz, és néha pont arra van szükséged, amire nem vágysz, máskor meg minden, amire csak vágyhatsz, ott van a szemed előtt, csak te éppen nem veszed észre.
Végezetül pedig egy kis „mi is volt Orlissa kedvence a filmben”: Charity és Barnum románca a film elején, a „The Other Side”–jelenet, Phillip (Zac Efron) és Anne (Zendaya) első találkozása, és a trapézos szerelmi duett.
A legnagyobb showman nem egy hibátlan mestermű, és talán nem is való mindenkinek, viszont van benne valami varázslatos vonzerő és valami őszinte lelkesedés és életigenlés, ami miatt igenis mindenkinek megéri kacérkodni vele.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
