Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy egyik meghatározó gyerekkori geek-élményem a Csillagkapu. Az SG-1 csapat kalandok tucatjaival fedezi fel a galaxist, miközben számos alkalommal mérkőzik meg a goa’uld-dal, barátságot köt az asgadokkal és a tok’ra-kkal. Két évvel ezelőttig nem gondoltam volna, hogy lehet úgy spin-offolni a sorozatot, hogy az ne tűnjék csak egy kapzsi lehúzásnak, de a Csillagkapu: Atlantiszban szerencsére pozitívan csalódtam. Olyannyira, hogy az idén karácsonyi sorozat-uborka szezonban gondoltam, előveszem és projektszerűen újra nézem kedvenc sci-fim még kedvencebb kistestvérét.
A Csillagkapu: Atlantisz, mint már említettem a méltán nagy hírű Csillagkapu sorozatból nőtte ki magát. A pilotja/bevezető filmje az alapsorozat 7. évadjának idejére datálható, és bár a dátumok ezzel nem harmonizálnak, valójában a sorozat ehhez is igazodik.
A történet szerint a Csillagkapu parancsnokság nagy koponyái hirtelen rátalálnak az Atlantiszra vezető csillagkapu címére, ami azonban nem máshol, mint a Pegazus galaxisban helyezkedik el. Annak reményében, hogy találkozhatnak az Ősökkel, a parancsnokság megbízást ad Dr. Wier (Torry Higginson) számára, hogy szervezzen csapatot és vezesse az expedíciót Atlantiszra. E csapat kulcsfigurái többek között az alapsorozatban már megismert Dr. Rodney McKay (David Hewlett) és az ifjú és ambíciózus pilóta, John Sheppard (Joe Flannigan). Bár látják annak esélyét, hogy az utazás egyirányú lesz, mégis nagy reményekkel érkeznek meg Atlantiszra, azonba alig valamivel érkezésük után, a várost a víz alatt védő pajzs hamarosan elkezd összeomlani. Így lendületből készülhetnek is az evakuálásra. Az e célból szervezett első küldetés alkalmával pedig kapásból bele is futnak a Pegazust rettegésben tartó élet-szívó fajba, a Lidércekbe, akik foglyul ejtik Atlantisz katonai parancsnokát és néhányat az athosiak közül, akikhez első útjuk vezetett. Sheppard ekkor mentő akciót szervez felettese és az athosiak kiszabadításáért, ám sajnálatos módon későn érkezik. A Lidércek királynőjének így is tudomására jut a gazdag lakosságú Föld, és felébreszti az összes nyugvó kaptárhajót, akiket immár csak egyetlen cél vezérel: Atlantiszon keresztül elérni az ígéretes új vadászmezőt: a Földet a Tejút rendszeren. Így aztán, bár a mentő akció jobbára sikerrel jár, és végül Atlantisz is megmenekül a beépített biztonsági mechanizmusnak köszönhetően, ami a várost a felszínre emeli a pajzsok összeomlásakor, a expedíciónak szembe kell néznie azzal, hogy hamarosan meg kell küzdeniük azzal a fajjal, amelyik legyőzte az Ősöket, és a sikerüktől immár két galaxis sorsa függ.
Természtesen a Lidércek nem csak az egyetlen nehézség, amely lefoglalja az atlantiszi csapat tagjait. Az első évad az új galaxis felfedezéséről szól, szép lassan fény derül az ősök számos kísérleti projektjére, darabkákra Atlantisz történetéből, a Lidércek kifejlődésének mikéntjére és felbukkan egy második ellenség is, egy embercsoport, a Genii, akik csaknem olyan elszántan törnek az expedíció tagjaira, mint a Lidércek.
A spinoff indítása, mondhatni klasszikus Csillagkapu-indítás, hiszen emlékeztet arra a régi-régi történetre, ahonnan anno az alapsorozat is indult. Átlépnek a csillagkapun, szinte azonnal belebotlanak az egész galaxist rettegésben és szolgasorban tartó technikailag szuperfejlett és félelmetes idegen fajba, akiknek felhívják a figyelmét mit sem sejtő Földünkre. A játszma ugyanaz, mégis, úgy érzem eggyel nőtt a tét, mert míg a goa’uld „csupán” szolgasorba szerette volna taszítani a föld lakóit, addig a Lidércek táplálékforrásnak tekintik az embereket. A játszma ugyanaz, de a Csillagkapu-alkotói mégis megcselekedték a majdnem lehetetlent és a tökéletes és méltán híres első gyermek után összehoztak egy másodikat, akinek nincs se oka, se kedve megbújni a nagytestvér árnyékában, és akit nyugodtan szerethetünk a saját érdemeiért is.
Maradva a testvér-hasonlatnál, rokon a két sorozat az indításon kívül a csapatfelállásban is. Adott a bölcs és megfontolt, higgadt vezető – Hammond tábornok (Don S. Davis) helyett Dr. Wier, a kalandvágyó, tettrekész, belevaló és jó szövegéről ismert csapatvezető, jelen felállásban, O’Niell (Richard Dean Anderson) helyett Sheppard, a technikai zseni Carter (Amanda Tapping) után szabadon a jól bevezetett csere Dr. McKay. Kell egy belsős ember a galaxisból, aki az athosiak vezetője, Teyla (Rachel Luttrell) lesz Teal’c (Christopher Judge) helyett, végül egy elkötelezett és kiváló orvos, Fraiser doki (Teryl Rothery) megfelelőjeként Carson doki (Paul McGillion). Egyedül Daniel Jackson (Michael Shanks) az, akinek a helyét nem tölti be hibátlanul Aiden Ford hadnagy (Rainbow Sun Francks). Érdekes megfigyelni, hogyan változnak a kulcsszerepek nemi megoszlásai. Bár nem lesz mindenki ellenkező nemű, de kis híján.
Maradva a csapatfelállásnál, adott lenne a lehetőség, hogy az új karakterek főbb jellegzetességeik révén a nagy elődök utánérzeteként végezzék, de ezt szerencsésen elkerüli a sorozat, és sikerrel ad egyedi színezetet és mélységet az újoncoknak. Komótosan és lassan építkezik, az alkotók ráérnek, ami számomra akkor vált feltűnővé, mikor most, másodjára nézve a sorozatot, ráébredtem, hogy az emlékeim arról, hogy az Atlantisz szinte minden epizódjában monumntális, mennyire tévesek. A részek többsége ugyanis úgy tud monumentálisat alkotni, hogy többségük egy-két bejáratott, kis helyszínen játszódik, mint amilyen az Ugró hátulja vagy Atlantisz egyre ismertebb termei. Monumentalitása pedig épp ezekből az apró elemekből építkezik. Az évad végére a néző ugyanis úgy érezheti, hogy kellőképpen megismerte a galaxist, a Lidérceket, a karaktereket és Atlantiszt, tehát kohézióba áll a sok-sok epizód, amelyek azonban egyedileg is nagyon-nagyon élvezetesek és legtöbbször az apró helyszín ellenére is pörgősek és izgalmasak.
Az alkotók kreativitását dicséri továbbá, hogy miután az alapsorozatban felépítettek és sikerre vittek egy fantasztikus világot, saját mitológiával és egyiptomi díszben pompázó dizájnnal, nem ismételték magukat. Egy teljesen új és teljesen fantázia-világba kalauzolják a nézőket, ahol néhány vezérfonál mentén, mint amilyen a – khm, spoiler? – bogárallegória, meghonosítanak egy teljesen új mitológiát és látványvilágot, amiben a kreativitás és a meghökkentő technológiai megoldások csak két tényező. A két sorozatot összekötő Ős-technológiát is átdizájnolt formában mentik át, ami véleményem szerint szerencsés döntés, mert bár megtartja az univerzum integritását, épp kellő mértékben hangsúlyozza is az Atlantisz különállóságát.
Egészében véve tehát a Csillagkapu: Atlantisz első évada a kezdetektől a végéig – a már-már etikátlanul izgalmas évadvégi cliff-hangerig!s – élvezhető és eseménydús. A részek tempója feszített, többségükben különálló egységekként is értelmes és értelmezhető kis egészek, amelyek részleteikben építik a nagy egészet úgy, hogy a szerkezet végül tökéletes boltívet képezzen. Ugyan a vége-felé akad egy-egy rész, amely félig-meddig zsebből-előrántott megoldás, jóformán a véletlen-adu kijátszása, de összeségében minden ilyen „véletlennek” van alapja. Ezek közül kiemelkedik az évad-végi csavar, ami végső soron a megoldást eredményezi, és amelynek a felvezetője azon kevés évad-összefoglaló részek egyike, amely valahogy megoldja, hogy az összefoglalás egyúttal továbbvitel és memoár is legyen, miközben sikerül elkerülnie az unalmasság csapdáját, amiért jár a külön taps.
Természtesen a sorozat az itt felsorolt értékei ellenére nem hibátlan, de a számomra legviccesebb hibáján, a nyelvi kérdésen viszonylag dinamikusan hajlandó vagyok túllépni, miután egyébként olyan más kérdések tekintetében, mint az ellátmányozás, sikerül többé-kevésbé a realitás talaján mozognia. Leszámítva azt a fiaskót, amikor a Genii lenyúlja hőseink gyógyszerkészletének javát és ennek mégsincs kihatása a dolgok alakulására!(?!)
Végezetül, még valami, ami most, másodjára tűnt fel, bár egész végig jelen volt – nem csak az első évadban, de már az alapsorozatban is. Ez pedig az a természetesség, ahogyan a sorozat a női-férfi és rassz-kérdést is kezeli. Most, amikor a nagy hollywoodi blockbustereket sorra érik a kritikák, amiért túlságosan pc-k akarnak lenni és már a fénykardnak is kvóta-szaga van, úgy érzem, példamutató, ahogyan a Csillagkapu-világa ezt a kérdést kezeli. Ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy nem csinál ügyet belőle: a világ és valóság természetes elemeként használja, ahogy annak lennie is kellene. Bár az eredeti Csillagkapuban még említésként foglalkoznak a nemi kérdéssel, ezt igen frappánsan és éretten zárják rövidre, és az univerzum ez után ennyiben is marad, mintegy követendő példát állítva a való világ elé.
Szerző
-
Szerkesztő
“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.
Korábbi cikkek
Film2021-12-0410 vidám film déli depresszió ellen
Akciófilm2021-08-24Lőpor turmix (2021)
Évadértékelő2021-08-08Lucifer az Újvilágban – 5. évad kritika
Dráma sorozat2021-06-10Lucifer 1. évad – évadértékelő
