*** SPOILERVESZÉLY! ***
A Vampire: The Masquerade (Vámpír: A Maszkabál) nevű szerepjátékot nem ismertem egészen tavaly tavasz végéig, amíg barátnőmtől meg nem kaptam a játékhoz írt tizennégy könyv közül öt klánregényt. Nagyon régen – még a Twilight előtt – szerettem meg a vámpíros történeteket és amikor felajánlotta, hogy nekem ajándékozza a saját példányait, madárkákat lehetett volna fogatni velem.
A szerepjátékról magáról nem túl sokat tudnék mesélni. Bevallom azóta sem ástam bele magam a témába, de a regényeket mind elolvastam. Elég vegyesek a tapasztalataim – könyvenként külön –, de mindenképpen egy érdekes világot tár az olvasó elé.
A történet tizenhárom köteten – mindegyik klánnak egy, illetve van még egy plusz tizennegyedik kötet, egy antológia – keresztül követhető végig, ami két főbb szálon fut. Az egyik vezérfonal a klánok közötti két szövetség, a Kamarilla és a Sabbat harca a felségterületekért. Amíg a Kamarillába tartozó klánok igyekeznek fenntartani a Maszkarádét és „békésen” élni az emberek mellett/között, addig a Sabbatista klánok az embereket csak élelemnek tekintik és le akarják igázni őket. A Sabbatba két klán – Tzimisce és Lasombra – tartozik, szemben a Kamarilla hét klánjával – Toreador, Gangrel, Ventrue, Malkáv, Brujah, Tremere és Nosferatu –, valamint még ott van a négy független klán is, a Setita, az Asszamita, a Ravnos és a Giovanni.
A cselekmény másik fő szála a Szem keresését illetve a Szemmel folytatott harcot öleli fel. A Szem egy ősöreg vámpírnak, Hazimelnek az egyik szeme, aki egy nagy hatalmú Ravnos volt. Rossz kezekben mérhetetlen pusztításra képes ez az ereklye.
Az események időben kb. fél évet ölelnek fel. Mindegyik könyv ebben az időintervallumban dolgozik és az aktuális klán saját szemszögéből ad hozzá a főszálakhoz, így nyer a végére egy teljes egészet. A sztori 1999. júniusában, a napéjegyenlőség éjjelén kezdődik. A Toreador klánba tartozó Victoria Ash partit rendez, ahova több magas rangú vendége érkezik a Kamarilla és a szövegségen kívüli klánokból. A rendezvényen egy Rolph nevű Nosferatu a Setita klánba tartozó Hesha Ruhadze jobbkezének, Vegelnek adja át Hazimel szemét, hogy biztonságban eljuttassa Heshának, azonban a résztvevőket támadás éri a Sabbat által. Így megkezdődik a köteteken át tartó vámpírháború, valamint Vegel halálával egy másik vámpírhoz kerül a relikvia. A történet a Sabbat területhódító sorozatát és az elveszett Szemért folyó küzdelmet írja le. Az események javarészt Amerikában játszódnak, de egyes könyvekben érdekes kitérőkre kerül sor pl. Catcuttába vagy Spanyolországba. Olvashatunk a vámpírtársadalom polikájáról, egyes karakterek érzelmeiről, a Giovannik maffia és nekromanta tevékenységéről, hogy hogy fordul atyja ellen egy gyermek, de arról is, hogy mivel lehet gyógyítani a Szem által okozott sérüléseket. A Masquerede egy igazán érdekes világ, érdekes eseményekkel és érdekes karakterekkel. Ezelőtt nem találkoztam még olyan vámpírvilággal, ahol klánokba gyűltek a vámpírok és mindegyik klánnak saját meghatározott erősségei voltak. Csak hogy egy-két példát említsek, a Lasombrák irányítani tudják az árnyékokat, a Tremerek pedig boszorkánymesterek.
A könyveket hat író, Stewart Wieck, Eric Griffin, Gherbod Fleming, Kathleen Ryan, Richard E. Dansky és Justin Achilli neve alatt jegyzik. Az írói stílusuk egészen hasonló, az egyetlen, aki számomra kicsit eltért a többiektől, az a Setita és a Ravnos könyveket író Kathleen Ryan. A Setitában erősebb volt az érzelmi szál, míg a Ravnosban ez nem volt jelen, de nagyon hasonló hangulatú volt a két történet. A többi kötetnél egyáltalán nem tapasztaltam ezt a különbözőséget. Lehet ez azért volt, mert a könyveket Tóth Zsolt fordította, akinek így lehetősége volt a stíluskülönbségeken tompítani. A magyar szövegezés könnyen érthető, jól fogalmazott, azonban a szerkesztőt, szerkesztőket igen elmarasztalom, mert ilyen sok helyesírási és szerkesztési hibával még sosem találkoztam. Egyszerűen botrányos, hogy milyen sok hiba volt a könyvekben. A két legnagyobb bakit a Tremere és a Nosferatu regényekben találtam. Az előbbiben összekeveredett két fejezet. Az egyiknek még vége sem volt, de már elkezdődött a következő, ami aztán félbeszakadt és folytatódott az előző. A másik farkashiba pedig a Nosferatu legizgalmasabb részénél volt, amikor a történet megszakadt, kiragadtak belőle egy részt és helyette egy teljesen üres oldal van a könyvben. Szó szerint botrányos. Ennyire igénytelen szerkesztéssel még sosem találkoztam.
A szerkezeti felépítés viszont nagyon ötletes. Naplóregény stílusban készült mindegyik kötet és a pontos dátumon kívül az óra, perc és a helyszín is meg van adva a fejezetek elején. Kifejezetten tetszett ez a megoldás.
Az első könyveknél még furcsa volt, hogy miután végeztem eggyel, a következő időben hamarabb kezdődött, de ahogy haladtam előre könyvről könyvre, úgy láttam be, hogy igenis szükséges ez a visszaugrás a történet szempontjából.
A kötetek külső megjelenése igen egységes. Uralkodó színük a zöld, és mindegyik borítóján az aktuális főszereplő képe látható. Ezekből már akkor is lehet elképzelése az olvasónak a klán jellegzetességeiről, ha még nem hallott soha a játékról, mert hűen tükrözik a rajzok, hogy kikről lehet olvasni. A puha borítás nem kedvez az időtállóságnak ugyan, de ezt a sorozatot a Delta Vision több mint tizenöt éve adta ki. Egészen pontosan az utolsó kötetet, az Antológiát (kiegészítő tizennegyedik kötet) pont tizenöt éve. Ahhoz képest az én példányaim, melyeknek többségét más olvasóktól vagy antikváriumból szereztem be, egész jó állapotban vannak. Nem esett szét még egyik sem.
Ha az ember eltekint a rengeteg helyesírási és szerkesztési hibától – engem nagyon zavarnak, sokat ront az olvasás élményén –, akkor egy összességében izgalmas regénysorozatot foghat a kezébe. Természetesen nem mindegyik könyvet élveztem ugyanúgy, voltak amik jobban magukba rántottak. Együtt lehet izgulni, harcolni a klánokkal és mindenki megtalálhatja a neki igazán szimpatikus karaktereket. Akkor is jó olvasmány, ha az ember még sosem találkozott a szerepjátékkal és úgy gondolom, hogy tökéletesen érthető előzetes információk nélkül is.
Szerző
Én nagyon szerettem régen ezt a sorozatot. Egyébként van ebből két ikonikus játék is, amelyekből az első nagyon fontos volt a mai rpg játékok kialakulásához, és az „újabb” pedig máig a kedvenc játékom. 🙂 (Ez a VTM Redemtion és Bloodlines).
Engem is megnyert magának, csak a helyesírásra és a szerkesztésre jobban kellett volna figyelni. A történet valóban jó, és idővel szeretném majd elolvasni a Középkor sorozatot, valamint találtam a klánokhoz is kiegészítő trilógiákat, amik érdekesnek tűnnek. Könyvmoly lévén engem a játékok annyira nem vonzanak. 🙂