Avagy a szeretet néha életbevágóan fontos.
Azon felnőttek közé tartozom, akik utálják a karácsonyt. Na nem az eredeti karácsonyt, mert azt imádom. Szeretem a gondolatot, hogy a világ egy kicsit elcsendesedik, az emberek összejönnek, odafigyelnek a másikra. Béke, család, törődés, szeretet. Nem, én a karácsony mai formátumát utálom, azt a rémálmot, amivé vált. A képmutatást és a muszáj dolgokat: az egész éves hajtás után jön a plázázás, majd megpihenés helyett olyan emberekkel kell tölteni ezt az időszakot, akiket egyébként látni sem kívánunk, muszáj ajándékozni, nem szívből, hanem kényszerből vagy felvágásból, valódi törődés helyett ezzel vásárolva meg mások szeretetét. A háziasszonyok napi 20 órában robotolnak a konyhában, hogy a karácsonyi menü minél fancy-bb legyen, hamis áldozatot hoznak, még véletlenül sem élvezetből, hanem a versenyszellem és a félreértelmezett kötelességtudat által hajtva, – csak hogy utána hisztéria közeli állapotban elmondhassák, hogy fél napig készítették a különleges Créme Brulée-t, amit aztán a Gézáék kisebbik kölke csak úgy odadobott a kutyának az asztal alatt. Az emberek azt hiszik, hogy a gyerek majd a 14 különleges karácsonyi fogástól lesz boldog, na meg a legújabb lego csodától – pedig ha a bevásárlás, ajándékkörút, a takarítás és a 3 napnyi nonstop főzés helyett valóban egymással és a gyerekekkel töltenének időt, például beszélgetnének vagy játszanának, az sokkal értékesebb lenne.
A karácsony azonban az utóbbi évtizedekben átfordult egy hideg, kényszerű, megjátszós, felvágós kirakatünneppé. És ezt nem csak én látom így, hanem vélhetőleg Michael Dougherty is, akit mindez arra késztetett, hogy írjon és rendezzen egy filmet, amiben kigúnyolja ezt az álszent jelenséget, és rámutasson, mi az igazán értékes.
A történet főhőse Max (Emjay Anthony), a kertvárosi hipszterapu és klasszik konyhakötényes mintaanyu kisebbik gyermeke. A kisfiú szentül hisz a karácsony szépségében, a családi értékben, abban, hogy együtt lenni a kandalló mellett, és nézni a karácsonyfa fényeit egy forró csoki mellett jó dolog. Sajnos ezt egyedül ő látja így, mindenki más számára az ünnep egy kényszer. Nem elég a frusztált anya, Sarah (Toni Colette), a fásult apa, Tom (Adam Scott) és a kamasz nővér, Beth (Stefania LaVie Owen), de kötelező éves karácsonyi látogatás keretében megérkezik és beszáll a versenybe Sarah húga, Linda is (Allison Tolman), annak teljes pereputtyával együtt: Linda férje, a redneck tesztoszteronfüggő Howard (David Koechner), a gyerekeik, Stevie (Lolo Owen), Jordan (Queenie Samuel) Howie Jr. (Maverick Flack), és a csecsemő kislányuk; halmazati büntetésül pedig magukkal hozták a büdös kutyájukat, és Sarah nagynénjét, Dorothy-t is(Conchata Ferrell). Ennyi suttyó mellett üdítően normálisnak hat Tom osztrák származású anyja, Omi (Krista Stadler), aki ugyan érti az angolt, de csak németül hajlandó megszólalni, és attől az egész lénye kissé bajlóssá válik. Hiába, a német nyelv csodákra képes.
A szereplők a helyükön, az alapszituáció kellően kiélezett: mindenki utál mindenkit. Lindáék utálják az elit környéken élő, jómódú, sznob családot. Sarah családja utálja a texasi paraszt népséget, akik koszosak, büdösek, kövérek, a legkevésbé sem szobatiszták (és ez sajnos nem csak a kutyára és a kisbabára igaz…), az ünnepi étel náluk a sajtos makaróni ketchuppel, a lányaik verekedős fiúnak vannak nevelve – mondjuk úgy is néznek ki- , a kamaszfiuk pedig bőven kimeríti a retardált fogalmát. Hab a tortán Dorothy néni, aki kicsit alkoholista, nagyon utálja a gyerekeket, és az égvilágon mindent kritizál (na, vele tudtam tökéletesen azonosulni).
Ebből a környezetből élesen kilóg az érzékeny, gyermekien tiszta lelkű Max, aki tényleg csak annyit szeretne, hogy az emberek ne utálják egymást, és legalább most legyen pár szép napjuk együtt, mint régen. De a suttyó família összetöri Max lelkét, kigúnyolva őt azért, amiért még ennyi idősen is a Mikulásnak ír levelet. Max ekkor elveszíti a karácsonyba vetett hitét, és szívében keserűséggel tépi szét és szórja a szélbe a levelet. És itt kezdődik a buli.
Max elvesztett hite az ünnepben, a dühe, a könnyei és a széttépett levél ugyanis egy olyan ősi szörnyet idéz meg, akitől mindenki retteg: a Krampuszt. De nem ám a Mikulás mellett álló aprócska vörös patás cuki ördögöt, nem. A Krampusz egy óriási szörnyeteg, a Mikulás megcsúfolása, aki maga is mikulásruhában jár, kéményeken át közlekedő rémség, aki a játékokból, karácsonyfadíszekből és édességből álló gonosz kis segédeivel együtt azért jön, hogy mindenkit elragadjon. A Krampusz elhozza magával az évszázad hóviharát, Max és családja pedig hamarosan ráébred, hogy a külvilágtól elvágva, áram nélkül teljes mértékben egymásra vannak utalva. Védekezni csak ideig-óráig lehetséges. A legfontosabb együtt maradni és soha nem szabad hagyni, hogy kialudjon a kandalló tüze.
A Krampusz egyszerre horror, vígjáték és társadalomkritika, mégpedig mindhárom műfajban kiváló. Már-már kötelezővé tenném a megtekintését minden karácsony-károsultnak, minden idegösszeomlás szélén álló háziasszonynak és minden vasárnapi apukának. A Krampusz tökéletes karácsonyi film, felszabadító, vicces, ugyanakkor elgondolkodtató. Üdítően szórakoztató a gonosz kis mézeskalács figurák hadjárata, de közben a rendező nagyon is tud hatni a félelmeinkre. Megvan benne minden, ami egy jó horrorhoz szükséges, emellett ugyanakkor rendkívül erős mondanivalóval is rendelkezik: emberek, ideje komolyan venni a szeretet ünnepét, mert ha a karácsony már csak játékokat és édességet jelent, akkor könnyedén egy önmagunk által eszkábált csapdában találhatjuk magunkat, a többiekkel összezárva – örökre.
Szerző
