Hosszú és küzdelmekkel teli út vezetett idáig, de a Disney mostanra a világ legnagyobb média és szórakoztatóipari cégévé nőtte ki magát. Az idén 94 éves vállalat az évtizedek során mindig mérsékelt konzervativizmussal, de okosan és a korszellemet is figyelembe véve hozta meg a döntéseit. Meséik központjában hol antropomorf tulajdonsággal felruházott lények (állatok, játékok, járművek, szörnyek, érzelmek), hol egy-egy magányos, a sorból kilogó gyermek áll. Utóbbi esetben pedig egyre népszerűbb a különféle országok és népcsoportok sajátosságait bemutató mese. A Notre Dame-i toronyőr elvitt minket Franciaországba, az Aladdin a varázslatos Keletre, Pocahontas az indiánok földjére, a Jégvarázs az északi fjordok vidékére, A hercegnő és a béka New Orleans mocsárvidékére, Vaiana (Moana) pedig a polinéz szigetvilág tájaira. Ezeknek a filmeknek nem csak azért nagy a jelentősége, mert egy-egy népcsoport kultúrájához köthetők, hanem mert egyre fontosabb, aktuális témákat is érintenek, mindegyik tanít valami fontosat – ha engedjük. Pár évtizeddel ezelőtt, a passzívan heverésző, vagy énekelve takarító Disney hercegnők korában még elképzelhetetlen lett volna, hogy mese szülessen egy lányról, aki a herceg helyett egy saját étterem vezetéséről álmodozik, vagy hogy egy Disney hősnő számára ne a házasság legyen a végcél, hanem népe boldoggá tétele.
A saját célok és álmok után pedig a Disney ismét szintet lépett, és hozzányúlt az egyik legkényesebb témához: a halottakhoz. És ahogy az összes többi kérdést, ez is sikerült kellő tisztelettel és szeretettel megoldania.
Már kiskoromban is lenyűgözött a mexikóiak sajátosan vidám hozzáállása a halottak napjához. Míg itthon a többnyire esős és szürke novemberben búskomoran caplattunk a temetőbe, addig Közép-Amerikában vidáman, étellel, itallal, jó zenével és jó hangulatban várják vissza a szeretteiket ezen a napon. A Coco a mexikói halottak napjának hagyományán keresztül mutatja be a család erejét és a legnagyobb leckét: az elfogadást.
A történet főhőse Miguel, egy cipészcsalád sarja, akinek vérében van a zene. Ez Mexikóban alapvetően pozitív érték lehetne, de Miguel történetesen abba az egyetlen mexikói családba született, ahol a zene és az ének tiltott és megvetendő dolog. Miguel üknagyapja ugyanis annak idején a zene miatt hagyta el a családját, Miguel üknagyanyja, Imelda pedig ezután minden zenét kitiltott a házból. A családban senki sem érti meg Miguel szenvedélyét, kivéve dédnagyanyját, Imelda lányát, Cocót.
Miguelt a családja cipésznek szánja, de ő mariachi szeretne lenni, nagy sztár, mint példaképe, Ernesto de la Cruz, aki Mexikó leghíresebb muzsikusa volt. Halottak napján a házi oltárnál Miguel egy véletlen baleset folytán felfedezi, hogy Erenesto legendás gitárja is rajta van Imelda mama fényképén – ebből pedig rájön, hogy Ernesto volt az ő üknagyapja. Úgy érzi, ez a jel arra, hogy valóban zenei pályára léphessen, ezért úgy dönt, hogy családja tiltása ellenére is indulni fog a halottak napi tehetségkutató versenyen. Azonban az induláshoz szüksége van egy gitárra is, ezért kölcsönveszi Ernesto temetői emlékhelyéről az ott elhelyezett gitárt. Azonban amint megpendíti a húrokat, különös dolog történik és a kisfiú átkerül egy másik dimenzióba: az élők számára láthatatlanná válik, a holtak viszont nagyon is látják őt, és ő is képes látni a holtak szellemeit.
Az évnek ezen az egyetlen egy napján ugyanis a holtak szellemei visszalátogatnak az élők földjére – bár az élők nem képesek látni őket, de ezen az egy napon ők felkereshetik utódaikat, és élvezhetik az általuk kirakott áldozati ételt-italt. Az élők ilyenkor kvázi piknik helyszínné változtatják a temetőket, a lakoma mellett vidám zenével, énekkel és emlékekkel téve szebbé őseik számára a látogatást. Azonban a hazatérő szellemek számára egy szabály van: csak az látogathat át a túlvilágról, akire a családja vagy szerettei kirakták a képmását a házioltárra. Aki nem szerepel senki oltáránál sem, az a túlvilágon ragad. Az elfelejtett lelkekre azonban ennél is nagyobb szörnyűség vár: akire már egyetlen élő sem emlékszik, annak a lelke a túlvilágon is elenyészik, és a végső pusztulás várja. Épp ezért rendkívüli fontosságú a családok számára, hogy őseik emlékét és a róluk szóló történeteket továbbadják nemzedékről nemzedékre, így megőrizve belőlük egy darabkát.
Miguel a gitár elemelésével egy halottat szentségtelenített meg, és ezzel átkot vont magára, melyet csak egy családtag áldása semlegesíthet: ha napfelkeltéig nem talál legalább egy halott családtagot, aki áldását adja rá és visszaküldi az élők földjére, akkor örökre a holtak birodalmában ragad. Bár elsőre könnyűnek tűnik a feladat, hiszen Imelda mama és a teljes család rendelkezésére áll, mégsem ennyire egyszerű a helyzet. Imelda ugyanis a visszaküldés feltételéül szabja, hogy a kisfiúnak örökre le kell mondania a zenéről – Miguel pedig ebbe az élete árán sem hajlandó beleegyezni. Úgy dönt tehát, hogy megkeresi a holtak birodalmában Ernestót, és a muzsikus áldását fogja kérni. A kalandos úton mellé szegődik Hector, a bohém csavargó zenész szelleme is, aki azt állítja, jól ismeri Ernestót, és tud segíteni, a segítségért cserébe pedig azt kéri Migueltől, hogy a kisfiú tegye ki a házi oltárra a fényképét, mivel Hector családja ezt nem teszi meg, és a zenész nagyon szeretné meglátogatni az élők földjén a kislányát. A kisfiú végül el is jut Ernestóhoz, azonban a helyzet itt válik csak igazán komplikálttá.
A számos fordulattal bíró mese rengeteget tanít nekünk a család fontosságáról és a hagyományok tiszteletéről, de a legfontosabb mondanivalója mégis a megbocsájtás és az elfogadás. Ha képesek vagyunk saját önző sérelmeinken túllépni, és igazán szeretjük a másikat, akkor nem állunk a boldogsága útjába – még akkor sem, ha számunkra ez az út fájdalmas.
A Coco az utóbbi évek legmegrendítőbb Disney meséje, érzékeny és mégis csodálatos, izgalmakkal és fordulatokkal teli, humoros, és közben tanulságos, a képi világa pedig – ahogy azt már megszokhattuk – lenyűgöző. Attól nem kell tartani, hogy nem gyereknek való: számos gyerkőccel együtt néztem a moziban, akik nagyon jól viselték a halál és a veszteség témáját, megértették, de nem okozott bennük törést. Bár tény, hogy egyes elemeket, mint például Frida Kahlo alakját elsősorban a felnőttek tudnak értékelni, de a gyerekek számára sem okoz fennakadást a történet megértésében. A film végén egyetlen egy ember zokogott – és az én voltam. De mentségemre szól, hogy hősiesen tartottam magam, és csak a végső jelenetben visszalátogató alebrije (a túlvilági szellemeket kísérő kiméra-szerű állatok) földi alakja tette be nálam a kiskaput.
Szerző
