Bár a kivitelezés továbbra is elsőrangú, sajnos sokat morgolódtam ebben az évadban.
Miután eltöltött húsz évet saját idejében, megözvegyült és felnevelte lányát, Briannát, Claire megtudja, hogy skót felföldi szerelme, Jamie túlélte a cullodeni csatát 1746-ban – pedig biztosak voltak benne, hogy meg fog halni, és éppen ezért küldte várandós szerelmét vissza az 1940-es évekbe. Így hát Claire lázas kutatómunkába kezd, hogy megtudja, Jamie vajon 1766-ban is életben van-e, amikor pedig erről megbizonyosodik, visszatér a múltba. Jamie eközben a külön töltött húsz évből nem keveset egy barlangban bujkálva töltött, majd börtönben, aztán napszámosként egy nemesi birtokon – ahol született egy törvénytelen fia –, végül pedig Edinburghban kötött ki, ahol nyomdát vezet, miközben valójában szeszcsempészettel keresi meg a betevőjét.
Jamie és Claire azonban nem sokáig lubickolhatnak a viszontlátás örömében, ugyanis Jamie unokaöccsét, a tizenhat éves Ifjú Iant kalózok rabolják el, így hát a szerelmespár útra kel, hogy kiszabadítsa és visszaszerezze a fiút – úticéljuk pedig nem más, mint Jamaica.
Azt szeretném előre leszögezni, hogy nem tudok teljesen pártatlanul hozzáállni ehhez az évadhoz, hiszen az alapjául szolgáló regényt, Az utazót – legalábbis a nagy részét – én fordítottam anno, vagyis nem csak, hogy olvastam a regényt, hanem négy nagyon is dolgos hónapot töltöttem el a szöveggel. És ha nem is emlékszem minden apró kis részletre, azért voltak olyan jelenetek, amik nagyon belém ívódtak, és amikor a sorozat nem tudta ezeket hűen visszaadni, akkor bizony felhúztam magamat. Úgyhogy vigyázat, az Outlander most nem fogja zsebre tenni azt, amit tőlem kap.
Talán legeslegelső problémám az évaddal a rossz ütemezés volt: a tizenháromból öt epizód ment el arra, hogy bemutassák, mi történt a két szereplővel az elmúlt húsz évben – vagyis öt epizódot kellett várni ahhoz, hogy Claire visszatérjen a múltba. Amúgy ezek az epizódok önmagukban még pont, hogy jók voltak – szépen adták vissza a könyv cselekményét, és ha változtattak is, azt logikusan tették. Kivéve azt, amikor Claire újra átmegy a köveken, mert amíg az a könyvben egy nagyon érzelmes és drámai jelenet volt, addig a sorozat egy, az egyben átugratta a dolgot.
Nem, a probléma itt az arányokkal van. Nem vicc, utánaszámoltam: míg (a magyar kiadást nézve) Claire a könyv 28%-át tölti a saját idejében, addig a sorozat esetében ez az évad közel 40%-át jelenti (arról nem is beszélve, hogy a hatodik epizódban alig történik valami, mert a fanservice nevében kell egy negyvenperces hálószoba-jelenet). Ennek pedig az az eredménye, hogy aztán minden, ami az 1760-as években történik kicsit össze lett csapva, el lett sietve, és egész narratív ívek maradtak ki. Példának okáért a regény végén elég nagy hangsúlyt kap a rabszolgaság, amire a sorozatban alig jut pár perc.
Aztán ott vannak az új szereplők, akiket aztán meg végképp kiforgattak magukból. Jó, abba inkább már bele sem kötök, hogy, hogy Archibald Campbell szemellenzős vallásossága gyakorlatilag egy, az egyben kimaradt, de Yi Tien Cho, Jamie kínai „barátjának” átírása akkor is bánt. Legyünk őszinték: politikailag korrekt volt Yi Tien Cho karakterizációja a könyvben? Egy francokat! De pont ez volt a lényeg: volt ez a komikus, ferdeszemű bohóc a lábfétisével és a tört angoljával, akinek intellektusa csak Claire előtt bontakozott ki, miközben mindenki, még Jamie is – aki azért tisztelte valamilyen szinten – gúnyt űzött belőle, aminek aztán az lett a vége, hogy Yi Tien Cho „barátja” ellen fordult. Ehhez képest a sorozatban a kis kínai egy kicsit részeg, amikor először találkozunk vele, de onnantól kezdve már teljesen PC a rasszizmus minden csírája nélkül, és nem is árulja el Jamie-t. Viszont beleszeret a szellemi fogyatékos Margaret Campbellbe, és ezt nekünk valamiért nagyon romantikusnak kéne látnunk.
Elsietett történetszálak, PC-sített karakterek (csak hogy véletlen se érje szó a ház elejét), túlhúzott szexjelenet… kimaradt még valami? Ja, persze, hogy kimaradt. Az, ami a legjobban fájt. Mert amúgy az Outlander nem Trónok harca, hogy színtiszta hatásvadászat kedvéért folyjék a vár meg villanjanak a cickók, csak… de. Nagyon is de.
Még az első évadban volt szerepe Geillis Duncannek, aki a harmadik szezon végén Abernathy asszony néven, főgonoszként tér vissza. Az idő azonban nem kegyes Geillishez, így mikor újra látjuk, az egykor karcsú, kislányos nő dagadt, hájas, csak a szeme csillog úgy, mint régen. Mármint a könyvben. Ehhez képest amikor ismét feltűnik a sorozatban, éppen vérben fürdik, majd – az Ifjú Ian szeme láttára – kimászik, meztelenül császkál előtte, szexin leönti magát egy kancsó vízzel, hogy lemossa magáról a vért – miközben mind a melléről, mint a fenekéről kapunk premier plánt –, majd gyakorlatilag felszólítja a fiút, hogy feküdjön le vele, miközben még az ölébe is mászik. Így nem csak, hogy a sorozat behoz egy teljesen felesleges, beteges felhangokkal megspékelt, szexuálisan túlfűtött jelenetet, hanem a pedofíliát is felveszi a repertoárjába.
Jó, persze voltak jó pillanatai a szezonnak, ám összességében mégis rettenetesen haragudtam rá, leginkább a fentebb leírtak miatt – és akkor olyanokról említést sem tettem, hogy az utolsóelőtti rész után nem egy rajongótól olvastam a Tumblrön, hogy fogalmuk sincs, mit néznek, mert a széria annyira elkanyarodott a könyvtől. Jobban összefoglalva: az Outlander harmadik évada, ahelyett, hogy hű maradt volna az alapanyaghoz, mindent kivágott, ami kicsit is kiverhette volna a biztosítékot a SJW nézőknél, viszont beletömött a sztoriba még egy adag szexet, meztelenséget, és alap fanservice-t. És ennek meg is lett az eredménye.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
