Stranger things (második évad) – Shadowmonster és a szuperhősök

A Stranger things első évada szépen lassan hódította meg a világot, de mostanra nagyjából minden rendes sorozatnéző hallotta a nevét és jó eséllyel meg is nézte. A második évad épp időben érkezett meg a hype csúcsára, a világ már tombolt az újabb részek után áhítozva. A sorozat készítői persze nem csak úgy véletlenszerűen időzítették a premier időpontját valahova a munkafolyamatok végére, teljesen tudatosan kaptuk kézhez Halloweenkor a legújabb kilenc fejezetet, hiszen egyrészt az események éppen Halloween tájékán játszódnak, másrészt mi sem passzol jobban egy horror filmeket idéző sorozathoz, mint a szellemek legaktívabb napja. Természetesen mindenkinek voltak sejtései, tippjei arról, hogy mi fog történni, erről gondoskodtak a sorozat készítői az első évad végén, no meg a beharangozó kampányban. Nos, nagyjából azt is láthattuk, amit előre elképzeltünk, kisebb-nagyobb változtatásokkal a második évad meglehetősen hasonlít az elsőre, még ha a súlypontokat valamelyest át is helyezték. A kérdés immáron csak az, hogy ezt szeretjük-e benne, vagy sem.

Stranger Things

Csak hogy egy dolgot említsek, gyakorlatilag a második évad szörny-szála az első megismétlése monumentálisabb elemekkel, egy-két csavarral fűszerezve, mint Dustin (Gaten Matarazzo) dilemmája a Demodoggal vagy a kém a kémben jelenetek. Ugyanakkor a szörnyek hadserege, a Shadowmonster hatalmassága és a kapu együtt számomra teljesen eltűntették az első évadban tökéletesen felépített egyensúlyt a szörnyek és a gyerekek között. Erre az évadra szuperhősöket kaptunk Will (Noah Schnapp) és Eleven (Millie Bobby Brown) személyében, a hétköznapi hősök küzdelme és fenomenális összefogása helyett. Ezzel együtt jóval alacsonyabbra vették a misztikum faktort, az Upside-Down mostanra ismerőssé vált, jó eséllyel tudjuk mire számíthatunk, ha belépünk a kapuján (vagy legalábbis a sorozat készítői ezt hitették el velünk ebben az évadban), kevesebb a borzongás és a szemünk sarkában elsuhanó árny.

Persze egy több szériásra tervezett sorozatnál okosan kell kialakítani a dinamikát, nem lehet egy sémára felhúzni az összes évadot, talán emiatt alakult úgy, hogy idén sokkal többet tudhattunk meg a szereplőinkről, jól átgondolt és megalapozott (hiszen volt rá idő bőven az utóbbi részekben) karakterfejlődéseknek lehettünk tanúi, és a reflektorfény Mike-ról (Finn Wolfhard) átkerült Dustinra és Lucasra (Caleb McLaughlin), ami jót tett a fiúknak, bár izgalmasnak nem mondanám a vívódásuk központjában álló Max (Sadie Sink) karakterét. Nancy (Natalie Dyer) és Joyce (Winona Ryder) mintha csak egymás klónjai lennének, ha már a szerelemről van szó, a Duffer fivérek úgy tűnik imádják a szerelmi háromszögeket és a párhuzamokat is. Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül Steve (Joe Keery) teljes megnyílása előtt, zseniálisan szerethető srácot alkottak belőle a kezdeti sematikus szépfiú után. Neki köszönhetjük azt is, hogy bár Eleven szála egy ici-picit komorabbra és sötétebbre sikerült, a második évad mégis inkább a humora miatt marad emlékezetes.

Nem tartom érdemesnek a színészek ajnározására pazarolni a szót, az első évadban már bebizonyították, hogy utánozhatatlanul tehetségesek és ez mit sem változott az elmúlt év során, hasonlóan a sorozathoz magához, bár az izgalom talán párak számára csökkent, a minőség ugyanolyan remek, minden tekintetben. Az egyetlen probléma, hogy valahogy el kell ütni az időt a harmadik évad érkezéséig, bár talán a megszámlálhatatlan Easter egg levadászása és a kultikus filmek újranézése talán segíthet a dolgon…