Év elején, frissen visszatérve a rövid svájci kiruccanásomból nem is gondoltam volna, hogy rövidesen újra több ezer kilométeres utazásra adom a fejem ugyanazon zenekar miatt. Ám a brit Threshold az utóbbi időben nagyon belopta magát a szívembe: az Ice Rockos koncertjüket rendkívül élveztem, és a régi-új énekesükkel készült új lemezüket, a Legends of the Shirest is pár nap alatt rongyosra hallgattam, úgyhogy elhatároztam, hogy nekem látnom kell őket újra. A választásom a turné idei felének utolsó állomására, Londonra esett, amivel a koncert mellett, sok évnyi sóvárgás után végre az angliai utat is kipipálhattam a bakancslistámon.
Az elsők között érkeztem meg vasárnap délután a koncert helyszínére, ami érdekes módon egy pláza oldalában helyezkedik el, és lépcsőzni kell, hogy elérjük a küzdőteret – kicsit féltem, hogy ha kapunyitáskor megindul a tömeg, akkor itt bukdácsolás lesz, ám hála az angolok kulturált sorbanállási szokásainak, senkit nem ért baleset. Két előzenekar fogadott minket a fő attrakció előtt: az estét a holland Day Six nyitotta meg, akik szépen ötvözték a melodikusabb és technikásabb zenét a kőkemény metállal, ráadásul a tagok is hihetetlenül jófejek voltak. Fél óra, és a világ talán leggyorsabb átszerelése után az argentin frontemberrel operáló, de leginkább angol Damnation Angels következett, akiknek a muzsikája inkább a power metál felé hajlik. A négyfős banda műsora alatt már jobban mozgolódott a közönség, hiszen gyakorlatilag ők is hazai pályán játszottak, ráadásul a pár évvel ezelőtti Threshold turnén is ők voltak az egyik előzenekar.
Este kilenc óra tájékán gyúltak ki a fények és lépett színpadra a Threshold, és a The Shire (Part 1) kezdő dallamai után hirtelen bele is vágtak a már megszokott nyitó dalnak tekinthető, faldöntögető Slipstreambe. Másodikként az új lemez első nagy eposza, a The Man Who Saw Through Time csendült fel, ami ugyanolyan fenomenálisan libabőr produkáló volt élőben, mint a CD-n. A Long Way Home volt a következő közönséget megmozgató dal, ami szintén egy sokat játszott, ám nehezen megunható darab. Glynn Morgan visszatérésével borítékolható volt, hogy a Psychedelicatessen albumról is elővesznek majd számokat, kezdésből a banda első a nagy slágernek számító Innocent került fel a listára, ami ennek megfelelő fogadtatásban részesült. Ezután egy pillanatra visszakanyarodtunk a Legendshez, és következett a személyes kedvencem, a Stars And Satellites, ami alatt a brutálisan jó basszus majdnem kivitte a szívemet és a tüdőmet. A Hollow kellemes meglepetés volt a repertoárban, ami szintén egy számomra nagyon kedves dalocska, és a közepét még meg is fűszerezték egy kis extra gitár-szinti betéttel. A Psychedelicatessen-éra egy újabb képviselője következett, a kőkemény Sunseeker, aminél Glynn a gitárjátékba is besegítkezett. A sorban a The Shire (Part 2) és a Snowblind kettőse következett, amiket kár is lett volna szétválasztani, hiszen így, együtt a legjobbak: az előbbi a lassabb tempójával tökéletes felvezetője az utóbbi féktelen zúzdájának. A végére bekerült két epikusabb mű, először a Pilot in the Sky of Dreams, végül a közönségkedvenc, és kihagyhatatlan Mission Profile, ami talán a legnagyobb tombolást váltotta ki az egész koncert alatt. A közel kétórás műsort a Lost In Translation–Small Dark Lines páros zárta – a Legends első kislemezes számát nagyon vártam, és ugyan nem szeretek koncerteken headbangelni, az elején annál a gitár riffnél nem tudtam megállni. A Small Dark Lines nekem eleinte fura záró dalnak tűnt, hiszen én inkább a legelejére helyeztem volna, ám végül zárásnak is tökéletes volt.
Ami a tagokat illeti, nehéz nem túlságosan dicsérni őket: a turné legutolsó koncertjén jártunk, és látszott rajtuk, hogy hulla fáradtak voltak, a körülményekhez képest mégis próbálták a legjobbat nyújtani, sőt, alighogy vége lett a műsornak, már jöttek is ki a rajongókhoz. Hatalmas riszpekt Glynn Morgannek, aki mindezen felül még beteg is volt, ami látszólag eléggé irritálta, főleg amikor nem sikerültek azok a magas hangok, de annyi baj legyen. Johanne James dobjátéka ismét majd levitte az összes hajamat (de tényleg, ilyenkor belegondolok, hogy miért nem vagyok még kopasz?), és az Ice Rockhoz képest többet láttam belőle és a bohóckodásaiból. Steve Anderson a zseniális basszusa mellett a háttérvokálozásból szintén kivette a részét, sőt, mint kiderült, meglehetősen kellemes beszélgetőpartner is. Richard West lenyűgözően játszott, bizony jött az a libabőr a szólóinál, és az Ice Rock után ismét nekem adta a számlista egyik példányát. Karl Groom ugyan nagyrészt egyedül maradt gitárfronton, de ügyesen megbirkózott a feladattal – a tény pedig, hogy dátumra és helyszínre pontosan emlékszik az összes pesti koncertjükre, eléggé megmelengette a szívemet.
Én tényleg nem tervezek rendszert csinálni a külföldön koncertekre járásból, de mivel mostanában nem igazán járnak errefelé a megszokott bagázsok (és most képzeletben szúrós szemekkel nézek egy bizonyos finn bandát), ezért még a végén sűrűbben kell az ország határain kívülre tekintgetnem.
-
Slipstream
-
The Man Who Saw Through Time
-
Long Way Home
-
Innocent
-
Stars And Satellites
-
Hollow
-
Sunseeker
-
The Shire (Part 2)
-
Snowblind
-
Pilot In The Sky Of Dreams
-
Mission Profile
—————————————————
-
Lost In Translation
-
Small Dark Lines
(képek: Marc Auger)
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
