Sajnos elég rég fordult elő utoljára, hogy magyar film felkeltette az érdeklődésemet – talán még a Made in Hungaria volt az, aminek a megjelenésére kifejezetten vártam, és a végeredményt is élveztem. A Viszkis már a trailer alapján nagyon izgalmasnak és minőséginek tűnt, úgyhogy biztos voltam benne, hogy látnom kell. Voltak ugyan fenntartásaim, főleg, hogy a mű egy létező ember életét dolgozza fel, aki ráadásul bűnöző volt. Ez az alap magában rejti annak veszélyét, hogy a sztori átlendül túlzó moralizálásba, vagy épp ellenkezőleg, az alkotók túl szimpatikussá teszik a főszereplőt – szerintem azonban Antal Nimród és csapata tökéletesen megoldotta ezt a problémát.
A történet sokak számára ismerős: Ambrus Attila (Szalay Bence), a nehéz sorsú erdélyi srác sorkatonai évei alatt átszökik a még erősen szocialista Romániából Magyarországra, végig egy szeneskocsi aljához tapadva. Attila Budapesten próbál munkát és állampolgárságot szerezni, ám papírok híján az utóbbi nem túl egyszerű feladat. Ideiglenesen az Újpest Dózsa jégkorongcsapatának cserekapusa lesz, de egyelőre több időt tölt a padon, mint a jégen. Egy csapattag révén megismerkedik Miki bácsival (Csuja Imre), a Bevándorlási Hivatal egyik dolgozójával, aki jókora pénzösszeg ellenében megígéri, hogy gyorsan magyar útlevélhez juttatja őt. Mivel szorít az idő, és jelen helyzetében máshogyan nem igazán tud pénzhez jutni, Attila bankrabláshoz folyamodik. Az első esetet rövid időn belül számtalan másik követi, és a rablások előtti rituáléja alapján az országban csak „viszkis rablóként” híresül el a fiatal férfi.
Hogy miért ilyen jó ez a film? Leginkább azért, mert a remek alapot pazar extrákkal egészíti ki. Először is kapunk egy aprólékos karakterrajzot Attiláról: a gyerekkortól a kamaszkorán át az élete minden szakaszából elénk tárnak egy szeletet, sőt, még a börtön utáni életéből is. Az alkotók precízen egyeztetik a mozi valóságát a ténylegesen megtörténtekkel, hiszen például feltűnnek képsorok a korabeli híradók és bűnügyi magazinok adásaiból, amik a Viszkist tárgyalják – mindez a tipikus, életrajzi filmes húzások egyike, de ez esetben (is) meglehetősen hatásos. Aztán a nosztalgia-faktor szintén sokat dob a hangulaton: a kilencvenes évek Budapestje teljes pompájával tárul elénk, sötétkék harmonika ajtós Ikarusostól, utcai telefonostól.
Utoljára hagytam a mozi talán legégetőbb kérdését: a morális állásfoglalást. A Viszkis személye körüli mítoszt Antal lazán, de annál hatásosabban rombolja le a nyomozó, Bartos László (Schneider Zoltán) karakterének bevonásával. Ez a tipikus, köpcös, megviselt fakabát amilyen ügyetlen néha, annyira jól tudja szembesíteni Attilát, valamint a nézőket a tényekkel: akármilyen sármos és szimpatikus az elkövető, és hiába nem bántott testileg senkit, a lelki trauma attól még nem elhanyagolható, alapból a lopás sem menő, és legyen az illető bármilyen rafinált, végül elnyeri méltó büntetését.
A Viszkis számomra úgy hiányzott a magyar filmek jelenkori repertoárjából, mint egy falat kenyér: pörgős, izgalmas, a megfelelő pillanatokban vicces, vagy éppenséggel szomorú, minőségében bőven megüti a hollywoodi mércét, ugyanakkor megmarad száz százalékban magyarosnak.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
