Sarah Perry: Az essexi kígyó

„(…) mindnyájunk lelkében akadnak sötét tájak, amiket nem érdemes bolygatni.”

Ahogy a bölcs könyvmolyok mondják: ne ítélj könyvet a borítójáról. Néha azért el lehet csábulni egy-egy különlegesen szépséges darab iránt, ahogy én is tettem. Szerencsére Az essexi kígyóban több rejlik egy jól eltalált borítónál, több rangos irodalmi díjjal is büszkélkedhet – nem mintha annyira számítana -, és végül úgy is elnyerte a tetszésemet, hogy közel sem ilyen történetre számítottam.

1893-ban a frissen megözvegyült Cora Seaborne megérkezik Essexbe Francis nevű fiával. Az a szóbeszéd járja, hogy az egykor a lápvidéken garázdálkodó s emberéleteket követelő mitikus szörny, az Essexi Kígyó újra feltűnt Aldwinter egyházközségének partjainál. Lelkes természetbúvárként Corát tűzbe hozza a hír, hisz talán egy eleddig ismeretlen állatfaj példányáról van szó. A lény nyomait követve ismerkedik meg Aldwinter plébánosával, William Ransome-mal, akivel ellentmondásos érzelmeket táplálnak egymás iránt, míg végül a legváratlanabb módon alakítják át a másik életét.

Sarah Perrynek ez az első magyarul megjelent regénye, és ezidáig ismeretlen volt előttem. Mostantól viszont felkerült a képzeletbeli írótérképemre, mert igazán ígéretes tehetségnek tűnik. Az essexi kígyó különleges atmoszférája talán a legerősebb pontja a könyvnek; az állandó köd, a lápvidék és a kis, babonás közösség már megteremt egy hangulatot, nem is beszélve az emberek között terjedő legendáról. Ez nem egy rémtörténet – bár kezdetben én is A Sátán kutyáját idéző hangulatot meg egy Baziliszkusz-féle szörnyeteget vizionáltam -, sokkal inkább szól a viktoriánus kori emberekről, az elfojtott vágyakról, a félelmekről és a közösségről. A kígyó olyan, mint az embereket megfertőző félelem és gyanakvás, ami szép lassan egész Aldwinter felett átveszi az uralmat.

Viszont hiába adott néhány elég érdekes ember meglehetősen ígéretes háttérrel, de valahogy nem megyünk bele elég mélyen a dolgokba ahhoz, hogy igazán nagyot üssenek. Pedig én úgy elmerültem volna a titkok/bűnök/szenvedélyek mocsarában.

A karakterek közül egyértelműen Cora személyisége volt a legerősebb, de nála is úgy éreztem, hogy egy csomó miden van még a háttérben, amit inkább csak sejteni lehet, mint tudni. Tulajdonképpen az egész könyv tele van elhallgatással, és azok az igazán lényeges dolgok, miket nem mondanak ki. Mindenkinek a titkai és a – talán még önmaga előtt is – eltitkolt érzései a mérvadók.

Ha valaki szereti a lassabb folyású, hangulatos történeteket, ahol nem árt a felszín alá nézni, akkor meleg szívvel ajánlom ezt a könyvet, mert a hibái ellenére is különleges olvasmány. Az utószóból pedig az is kiderül, hogy az essexi kígyó egy létező legenda; érdemes pluszban utánaolvasni.