„Aki nem tud mindent, az mégiscsak boldogabb.”
Halloween közeledtével évről évre lekerülnek a polcról az olyan klasszikusok, mint Ira Levin kultikus regénye, mellyel a hatvanas években megújította a horror műfaját.
Rosemary Woodhouse feltörekvő színész férjével egy öreg bérházba költözik, aminek baljós múltjánál csak az ott lakó idős emberek különösebbek. A szomszédban élő excentrikus Castevet házaspár hamar a bizalmukba férkőzik, ám férjével ellentétben Rosemary gyanakszik; és nem csak a furcsa hangok miatt, amiket néha a lakásuk irányából hall.
Nem sokkal később Rosemary terhes lesz, házassága miatt azonban aggódni kezd, mivel férje minden figyelmét felívelő színészi karrierjére fordítja. Bár úgy tűnik, a szomszédok nagyon szívükön viselik a fiatal nő egészségét, Rosemary végül rádöbben, kicsodák valójában.
Nem hiába lett ez klasszikus. Ahogy Chuck Palahniuk is írja az előszóban, azért volt olyan nagy durranás ez a könyv, mert Levin a korábbi horror regényekkel ellentétben nem egy elhagyatott erdő vagy sötét kastély mélyén rejtegeti a borzalmakat, hanem egy elegáns new york-i bérházban. Eleve az egész könyvet körbelengi valami nyomott és feszült hangulat, de tényleg az benne a legizgalmasabb, hogy a félnivaló ott van a házban (illetve még közelebb).
Igazából már akkor félelmetes – vagy legalábbis feszült – amikor még nem is történik semmi. Már a fura, nyomulós szomszédok, az átszűrődő zajok, az alagsor meg az eltorlaszolt beépített szekrény megalapozta a hangulatot.
Rosemary-vel kicsit hadilábon állok. Az elején még szimpi volt. Aztán egyre jobban idegesített a viselkedése. Tudom, hogy a hatvanas években játszódik, és akkor a nők még isteni csodálattal tekintettek férjurukra, az első nyekkenésükre ugrottak, és ma is vannak ilyenek ami viszont gáz, de jaj, nem tehetek róla, kiakadtam, a bennem élő feminista nem bírta ezt a mértékű alázatot. Volt egy pillanat még a könyv elején, amikor úgy leléptem volna tőle, hogy csak a kondenzcsík marad utánam, és vissza se néztem volna. Nem tűnt egy álomházasságnak, Guy nem is törődött a feleségével, ha meg esetleg mégis, akkor inkább azt kívántam, bár ne tenné. A hab a tortán akkor is az, hogy mindenben irányítani akarta és mindent jobban tudott, beleértve a terhességet is. Ha…ha…ha… kacag a májam.
A szomszédok pedig olyan magasan verték a creepy-mércét, hogy ha nem lenne közük semmi sötét dologhoz, akkor is gyanúsak lettek volna. Soha. Ne. Bízz. A. Szomszédokban! Főleg, ha tényleg vaj van a fülük mögött.
Érdekes, ahogy a vallást kezeli az író, nem erőlteti rá az olvasóra, de azért ott van benne, hogy Rosemary „elfordult Istentől”, illetve inkább csak elhanyagolta, és nézzük meg, hogy járt. Rosemary és a gyerek pedig olyan, mint a bibliai történet kifordított, sötét változata. De nem is a Sátán a legfélelmetesebb vagy leggonoszabb ebben a történetben, hanem a követői, ahogy hidegen és elborultan tették a dolgukat.
Nem a manapság megszokott ijesztgetős horror és különösebben nagy meglepetések sincsenek benne, de a folyamatos feszültség remek atmoszférát teremt. Úgy örülök, hogy éjszaka kezdtem el, így volt igazán idilli. Tessék megfelelő körítéssel olvasni, mert nagyon jó, amikor a ház elkezd fura hangokat hallatni az éjszaka közepén.
A végét picit lezáratlannak – illetve nyitottnak – éreztem, de mióta elolvastam az elképesztően elfuserált, rettenetes folytatását, azóta sokkal jobban értékelem. Nyomatékosan figyelmeztetek mindenkit, hogy eszébe se jusson kézbe venni azt a borzalmat. El sem hiszem, hogy ugyanaz az ember írta.
Roman Polanski a könyv megjelenését követő évben azonos címmel filmet forgatott belőle, ami Oscar- és Golden Globe-díjat nyert.
Szerző
- Szerkesztő
Korábbi cikkek
- Könyv2022-03-30Boldizsár Ildikó: Amália álmai
- Igaz történet alapján2022-03-16Jung Chang: Vadhattyúk
- Könyv2022-03-02Leïla Slimani: Altatódal
- Könyv2022-02-02Sarah Winman: Csendélet