Most mintha végre történt volna valami, de ez még nem jelenti azt, hogy az a valami jó is.
Karnak és Jen szembe kerülnek Reno árulásával, és menekülni kényszerülnek a táborból. Dr. Declan Auran fogságába kerül. Crystal bebizonyítja Dave-nek, mire is képes Lockjaw, mire a pasi viszonyzásul megtanítja a lányt a hawaii életérzésre. Gorgon és Medusáék is Karnakot keresik, az előbb unokatestvére nyomait kutatva, az utóbbiak pedig Locus segítségével. Eközben a Holdon Maximus kétségbeesett lépéseket tesz, hogy megtartsa hatalmát, aminek hatására Attilan népe kezd ellene fordulni.
A héten a legnagyobb hansúly Karnakra és Jenre esett, aminek megvolt a maga pozitív is negatív oldala. A pozitív az volt, hogy végre valóban történt valami. Volt akciószcéna, menekülés, lövöldözés, verekedés, minden, ami kell, hogy az egyszeri néző szeme a képernyőre tapadjon. Mindennek a hátránya viszont az, hogy a hajamat tépem az egész Karnak-Jen kapcsolattól, arról nem is beszélve, hogy az egész drogos vonal hülyeség.
Ugyanis legyünk őszinték: Karnak és Jen viszonyától a legjobb esetben is borsódzik a hátam. Egyrészt ott van a szép kis korkülönbség (most komolyan, tegye fel a kezét, aki beindult Karnakra!), meg az, hogy persze, hogy feltűnik egy furcsa, őrültnek tűnő fazon, és a csajnak az az első dolga, hogy összefekszik vele. Sőt, mintha egy nap után már tombolna is a láv. És akkor ehhez jön még az, hogy az egész drogos szál teljesen felesleges az Inhuamn királyi család sztoriját illetően, márpedig ha adott egy olyan „minisorozat”, mint az Inhumans, akkor bizony törekedni kéne, hogy csak az kerüljön bele a szkriptbe, ami valóban fontos. A hawaii dzsungelben füvet növesztő rosszfiúk nem azok. (Viszont Karnak legalább brillírozott kicsit.)
Gorgon és Medusáék kalandozása továbbra is kicsit súlytalan, és az a baj, hogy hiába talált újra egymásre Medusa és Black Bolt, romantikus összeborulásuk inkább ellenérzéseket vált ki bennem, semmint hogy örülnék neki. Nem túl szimpatikus karakterek, na. Viszont itt is van pozitívum, név szerint az, hogy Locus (a hanglokátoros Inhuman, akit az előző rész végén foglyul ejtettek) ügyesen rámutatott az attilani rendszer hibáira, ami miatt egyfelől persze Medusáék népszerűségi indexe ismét csökken a nézők közt, másfelől viszont esélyt ad arra, hogy a királyi pár kijavíthassa a hibáit. Úgyhogy persze, hogy Locusnak az epizód végén uk-muk-fuk meg kellett halnia. (Vicces, hogy pont ma beszéltük Liával, hogy mekkora rendezői önkény már, hogy milyen könnyen kijött a festék Polaris hajából a The Giftedben. Na, hát egy vacak hajfestés ahhoz képest, hogy random hullanak a karakterek, semmi.)
Auran továbbra sem túl sokoldalú, de legalább már benne is kezd feléledni a kétség szikrája Maximus irányába (ami azért is érdekes, mert a képregényes Auran – akinek amúgy nem sok köze van a sorozatos Auranhoz – amúgy pozitív karakter). Mindeközben pedig Attilanon is szervezkedik az ellenállás, és ez az, ami igazán érdekes lesz – főleg azért, mert Maximus meg egy kevésbé érdekes.
Ezeken felül pedig már csak Crystalról lehetne beszélni, ahol legalább van vizuális jó pont (Dave), viszont az ő szála is eléggé haszontalan a narratívában. Haszontalan, de legalább cuki. A maga módján.
Nem azt mondom, hogy a sorozat kezd magára találni – annyi baromságot hordtak össze az írók az elején, hogy jó úgysem lesz sohasem –, de a héten legalább már volt némi súlya az eseményeknek. Nem sok, de volt.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
