Kicsit aggódtam az eheti epizóddal kapcsolatban, mivel a trailer nagyon nagy zagyvaságnak tűnt, ráadásul ígértek benne klingonokat, akik számomra még mindig borzasztóan unalmasak ebben a szériában. Aztán pár perc után kiderült, hogy az alkotók megint megvezettek, és az epizód közel sem arról szólt, mint hittem – és ez pontosan így van jól!
Lorca a sikeres hajtóműhasználat után a Csillagflotta admirálisainak körében találja magát, akik leállítják a hajtómű további használatát, annak ellenére, hogy annak köszönhetően rengeteg alkalommal sikerült visszaverni a klingonok támadását. Az admirálisokat aggasztja, hogy egy élőlényt használnak, valamint, hogy nem ismerik még kellően a hajtómű okozta esetleges veszélyeket. Bár Lorca tiltakozik a leállítás ellen, végül engedelmeskednie kell a parancsnak. Útközben azonban megtámadják az űrkompját, ugyanis a klingonoknak is feltűnt, hogy a Discovery a megszokottnál gyorsabban reagál mindenre.
Az emberrablást a Discoverynek és legénységének kell kivizsgálnia, az ideiglenes kapitány pedig a korábbi első tiszt lesz, Saru, aki bár nagyon igyekszik, mégsem képes akkora odafigyeléssel vagy szenvedéllyel kezelni az elé álló helyzeteket. Ráadásul még mindig dühös Michaelre, aki bár mindent megtesz a jobb viszony elérésére, a múltbéli sérelmeken nem tud változtatni.
Igen érdekes és izgalmas epizód az eheti: egyszerre két főszálat is kapunk, és valójában egyik sem arról szól, amire számítottunk. Lorcánál én egy nagyon drámai, és mély pillanatokra számítottam a fogsága során, ehhez képest egy pengeéles és ütős logikai akciót kaptam, pont ellentétesen a másik főszálhoz képest, ahol Michael és Stamets mutatta meg drámai és érzékeny odalát.
Az epizódot magasan Paul Stamets et alakító Anthony Rapp vitte, elhomályosítva szinte mindenkit maga körül – ami különösen azért nagy teljesítmény, mert Sonequa Martin-Green folyton a maximumot nyújtja. Stamets végre megmutatta, hogy nem csak egy lelketlen tudós, aki mindent feláldoz a sikerért, hanem egy igazi Föderációs, aki hisz az emberiességben.
Ráadásul most a klingonok is sokkal jobb ábrázolást kaptak, végre sikerült egy kis izgalmat belecsempészni az ábrázolásukba, ami egyfelől jó, másfelől ők a kedvenc fajom a Star Trek univerzumában, és rossz látni, hogy nem sikerült eltalálni azt az egyensúlyt a fajban, amit a Next Gen, DS9 és Voyager triónak meg igen.
Ugyanakkor most sikerült egy indokolatlan teátrális jelenetet is bepakolni, amin érződött, hogy nemcsak felesleges volt, hanem úgy passzírozták bele a nagy összeborulást, hogy nem maradt más csak az izzadság szag.
Az utolsó jelenetsor vált a kedvencemmé az epizódban, egy igazi és érző párt láthattam, amit nagyon jó volt nézni, mivel minden Star Trek szériában van valamennyi szerelmi szál, de szerencsére sosem túltolva. És az alkotók ezt a bájos és érzelmes jelenetet megfejelték egy olyan csavarral, hogy a szavam is elakadt!
Szerző

-
Alapító és főszerkesztő
Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.
Korábbi cikkek
Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!