Egy hete fut a mozikban a filmtörténelem egyik legnagyobb klasszikusának, a Szárnyas fejvadásznak a folytatása. Ennyi idő elteltével már nagyjából megjósolható, hogy egy film sikeresnek számít-e, és bár a nézői értékelései magasak, Ridley Scott legújabb produkciója egyértelműen bukásnak számít anyagilag, mindössze töredékét hozva be a gyártási költségeknek – és ezzel kísértetiesen hasonlít az első filmre.
A történet közvetlenül az előzményfilmre épít, így muszáj röviden feleleveníteni annak sztoriját is.
Az 1982-es Szárnyas fejvadász az (akkor még távoli) jövőben, 2019-ben játszódik. Az emberiség már földönkívüli kolóniákat alapított, ahol a Tyrell vállalat által létrehozott, tökéletesen emberhű, de az embereknél erősebb és intelligensebb androidokat, úgynevezett replikánsokat dolgoztatnak rabszolgaként. A replikánsok azonban olykor fellázadnak, így a rendőrség és a vállalat létrehoz egy kimondottan a lázadó androidok levadászására szakosodott rendőri egységet, a Blade Runnereket. Ezek közé a fejvadászok közé tartozik Rick Deckard (Harrison Ford) is, akit néhány, a Földre szökött lázadó kiiktatásával bíznak meg. A nyomozás során Deckard megismerkedik a Tyrell vállalatnál egy Rachel nevű nővel, akiről az általa használt empátia teszt (Voight-Kampff teszt) kimutatja, hogy szintén android, azonban már új generációs: míg a korábbi androidok tiszta, emlékektől mentes elmével kerülnek beüzemelésre, addig Rachelnek már mesterséges emlékeket ültettek be, és nem is árulták el neki, hogy nem ember. A tény, hogy önmagát embernek hiszi, valamint a beültetett emlékek, és az ebből fakadó tapasztalatok és érzések Rachelt annyira emberivé teszik, hogy a teszt is sokkal nehezebben mutatja ki a tényt, hogy replikáns. A nyomozás során Deckardban egyre több kétség merül fel, mígnem a történet végén egy óriási csavarral kiderül az igazság: rájön, hogy ő maga is replikáns, méghozzá Rachelhez hasonlóan új generációs, mesterséges emlékekkel.
A film, bár ma már megkerülhetetlen és vitathatatlanul zseniális kultfilmnek számít, elkészültekor azonban nagyott bukott. Az első változata (melyben Deckard ember, és a film végén Rachellel együtt elvonul a sivatagba) sokak számára érthetetlen volt, és nem aratott sikert, ezért új befejezést csináltak neki. Ebben az új verzióban derült ki Deckardról is, hogy replikáns, valamint az addig nehezen emészthető filmet alánarrálták, érthetőbbé téve. Anyagilag így is bukás lett, de a népszerűsége hamarosan megugrott. Ez köszönhető volt a fényképezésnek, a döbbenetes fordulatoknak és a fontos kérdéseket feszegető témának egyaránt.
A népszerűség hozta magával a folytatás igényét is, amit immár közel két évtizede terveztek, mígnem 217-ben végre vászonra került.
A Blade Runner 2049, ahogy címe is sejteti, 30 évvel az első rész után játszódik. A világok immár tele vannak új típusú, érző androidokkal. Bár szerepel benne az immár öreg Deckard (Harrison Ford) is, mégsem ő a történet főszereplője, hanem a K nevű replikáns (Ryan Gosling), akinek feladata, elődjéhez hasonlóan a régi típusú replikánsok kiiktatása. K azonban tudja is magáról, hogy ő micsoda, és ez elszigeteli őt az emberektől. Munkája során érdekes nyomra bukkan, amiből kiderül, hogy 30 évvel ezelőtt egy nőnemű replikáns gyermeket szült a világra. Ő is és főnöke is tudják, hogy ez a felfedezés nem kerülhet nyilvánosságra, hiszen mindent megváltoztatna. Ember és android között mostanra még vékonyabb a határ, mint egykor volt, így egy ilyen információ hatására a replikánsok szinte biztosan fellázadnának a szolgaság ellen. K feladata tehát a (mára nagyjából 29 éves) csecsemőnek és szüleinek felkutatása és megölése. Ahogy előrehalad a nyomozással, úgy hasonlik meg önmagával is, a nyomok pedig idővel arra engedik következtetni, hogy < spoiler, a kurzorral kijelölve láthatóvá válik a szöveg > ő maga a gyermek, aki után nyomoz…
A film rengeteg pozitív kritikát kapott, olyan fellengzős megállapításokkal, hogy hogy „új sci-fi klasszikus születik”, és hogy „jobb, mint az első volt”, azonban szerintem ezek a kritikák nagyon túlértékelik az alkotást.
Kétségtelen, hogy a Blade Runner 2049 vizuálisan méltó a nagy elődhöz. Denis Villeneuve (a rendező) egy látnok, Roger Deakins (az operatőr) pedig egy zseni. Ők ketten együtt olyan látványt varázsoltak a vászonra, ami bizonyítja, hogy ez bizony egy valódi műalkotás. A haldokló világban fenntartott mesterséges szépség, valamint magának a pusztulásnak a szépsége kevés filmben kap ilyen erős ábrázolást. Emellett öröm látni, hogy a manapság divatos rohanó tempójú látványfilmek pörgésének sem engedtek. A történet szépen bontakozik ki, gyönyörűen hömpölyög előre, akár egy folyó: nem rohan, de megállíthatatlanul halad. Nem véletlen, hogy több mint 2 és fél órás a film, de ezt nem érezni a moziban ülve, annyira leköt és visz magával a sztori. Mindössze néhány döccenő érezhető, egyes jeleneteknél indokolatlan az olykor több percig tartó túlhúzás, itt érezhető a rendező részéről az öncélúság, de ennyi még belefér.
A film zenéjét Hans Zimmer és Benjamin Wallfisch szerezték, legalábbis második nekifutásra (az első verziót az a Vangelis készítette, aki a 82’-es film zenéjét is jegyzi, és nagyon piszkálja a fantáziámat, hogy milyen lehetett az ő változata, de ettől függetlenül Zimmerék is magával ragadó zenét alkottak. Volt egy kis „ezt már hallottam korábban” utánérzésem, de a történethez és a képi világhoz egyaránt nagyon passzolt, kerek egészet alkotott.
A Blade Runner 2049 egy olyan film, amit moziban KELL megnézni. Nagyvászonra született, és remek élményt nyújt. De sci-fi klasszikusnak soha nem nevezném, mert a jó sci-fi alapja a téma és a kérdések, amiket feszeget, ezen a téren pedig a történet alulteljesít. A szemünknek és a művészi érzékeinknek szól, nem az elménknek. Legkevesebb egy órán át tudnám sorolni a logikai és történeti bakikat és buktatókat, a nem létező karakterépítkezést, az érthetetlen motivációt (vagy épp a motiváció hiányát). Emellett a film képtelen fontos kérdéseket feltenni, ezért inkább kész paneleket állít elénk. Az igazán érdekes kérdéseket (mint például azt, hogy meddig terjedhet egy mesterséges intelligencia által nyújtott fals kapcsolat határa) már feltették a nagy elődök, például A nő c. filmben is – igaz, ott feszengősen kínos formátumban, míg itt sokkal emészthetőbben. A fő történetszál persze szívbemarkolóan emberi, és bármely drámának kiváló alapot szolgáltat. Csak épp kérdéseket nem igazán vet fel, nem sokat kell rajta gondolkodni, nem visz előre. (Hacsak azokat a kérdéseket nem számítjuk, amik a történet és a karakterek következetlenségéből és értelmetlenségéből, valamint a számos hibából fakadnak, és ami miatt bármely analitikus elme vészvillogni kezd.)
A film megnézése után olyan érzésünk van, hogy ez gyönyörű volt, és magával ragadott – de mondani bizony semmi újat nem tudott. Ha elengedjük ezt az aprócska (de sci-fik esetében igencsak fontos) elvárást, akkor viszont mindenképp jó film született.
Szerző
