Bizonyára nagyon sokan tudjátok, hogy Sarah Andersen, a Sarah’s Scribbles képregények írója és rajzolója a napokban nálunk járt Magyarországon. Ez alatt az idő alatt két napon át dedikált az Alexandra Pódiumban és rengeteg rajongónak okozott ezzel boldog pillanatokat, sőt a szemfülesebb rajongók akár még a Budai várban vagy a Nemzeti Galériában is összefuthattak Vele.
Pár hónappal ezelőtt a könyvek magyar fordítójával, Tót Barbival készítettem egy interjút, amit mind a ketten nagyon élveztünk. Ebből kiindulva gondoltam egy merészet, beszéltem Barbival, hogy készítenék Sarah-val egy interjút, amíg itt van Magyarországon. Az ötlet a Fumax Kiadó részéről is pozitív elbírálásban részesült, és segítettek megszervezni a programot csütörtökre. Ezúton is szeretném kifejezni Barbinak és a Fumax Kiadó munkatársainak köszönetemet, hogy ezt a találkozást és fantasztikus lehetőséget összehozták, támogatták.
De nem húzom tovább az időt, íme az interjú, amelyet Sarah-val készítettem.
Helló Sarah!
Nagyon örülök, hogy találkozhatok Veled, és hogy vállaltad az interjút. Remélem, hogy tetszik a főváros és jól érzed magad nálunk. Úgy tudom, hogy először jársz Magyarországon. Mit hallottál eddig az országról és rólunk, magyarokról? Remélem csupa jót!
Helló, én is örülök a találkozásnak. Igen, hallottam már Magyarországról, főleg Budapestről. Említettem pár ismerősömnek, hogy ide jövök, és mind azt mondta, hogy milyen szép ez a város és ezzel én is teljesen egyet kell, hogy értsek. Valóban gyönyörű és jól érzem itt magam.
Ó, ennek nagyon örülök! Barbitól tudom, hogy illusztrátor a végzettséged, ami nem is meglepő, hisz nagyon szuperek a rajzaid. Mindig erre a pályára készültél? Ha nem, hogy kerültél közel a képregények készítéséhez?
Azt hiszem akkor, amikor még nagyon fiatal voltam. Talán még általános iskolában akartam illusztrátor lenni. Először képregényrajzolóként képzeltem el magam, mivel szerettem a mangákat, aztán középsuliban már illusztrátorként és most meg már képregényrajzoló vagyok. *nevet* Bár nem mindenki jön rá ilyen fiatalon, legtöbben 18-19 évesen, vagy akár később a húszas éveikben, de ez nem befolyásolja azt, hogy mennyire jók abban, amit csinálnak.
És mi nagyon örülünk, hogy ezen az úton maradtál. Tavaly jelent meg az első képregénygyűjteményed Adulthood Is a Myth (Felnőni kiábrándító) címmel. Milyen érzés volt, amikor az első kötetet a kezedbe vehetted?
Igazából, amikor könyvformában a kezembe vehettem a Felnőni kiábrándítót, akkor először ki sem nyitottam, mert mint művész nem szeretek annyira visszatekinteni a régebbi munkáimra. Másrészt pedig mivel hónapokon keresztül folyamatosan dolgoztam a könyv létrejöttén, ezért nagyon örültem, hogy végre kész van és lerakhatom.
Az első rész, a Felnőni kiábrándító Magyarországon azonnal az olvasók kedvence lett, akárcsak a folytatása, a Puha boldog puffancs. Tényleg csak olyanokkal találkoztam, akik vagy nem olvasták még, vagy imádták. Gondoltad volna, hogy ekkora sikere lesz? Hogy ennyi fiatal felnőttben lejátszódó érzéseket, gondolatokat fogsz ezzel közvetíteni?
Természetesen nem számítottam ekkora mértékű sikerre. Valójában én úgy képzeltem, hogy egy kisebb képregényrajzoló közösségnek leszek majd a tagja, no meg magamat egy olyan embernek látom, aki egy picit furcsa, kicsit kívülálló, aki inkább távol áll az emberektől. Ezért is lepett meg, hogy ennyi hozzám hasonló él még a Földön. Persze, nagyon boldog vagyok, hogy ennyi embernek beszélhetek ezekről az érzésekről és így mindenki tudhatja, hogy nincs egyedül velük.
Valóban, az én ismerőseim között is akadnak, akik inkább visszahúzódóbb típusúak. Barbitól tudom azt is, hogy jövőre megjelenik a harmadik kötet a sorozatból, Herding Cats címmel. Hogy szoktál nekifogni a rajzolásnak, amikor új képregényt készítesz? Jön az ihlet és akkor gyorsan lerajzolod, vagy ha történik Veled valami, azt veted utána papírra? Esetleg teljesen másképp működik?
Ez egy kicsit bonyolultabb. Valójában egy egész napot szánok arra, hogy a képregényeket megalkossam és ezt mindig egy mondattal kezdem. Felírom ezt a mondatot – várj, mondok egy példát. Ilyen mondat volt például, hogy „A harag mindig visszatér.” és utána átgondolom, hogy erre a visszatér-re mit lehetne kitalálni. Erre tökéletesen passzol a bumeráng és ebből született meg az „Az a ribanc”-képregény. De tényleg általában egy egész napot rászánok, tervezgetek, ötletelek, vázlatokat készítek. Nagyon sok képregényrajzolónak kb. egy kétperces munkájába kerül összehozni egy új képregényt, de nekem szükségem van erre az időre, erre a folyamatra és pont emiatt érzem úgy, hogy amikor utazom, akkor a képregények minősége egy kicsit romlik.
Megnyugtatlak, ez egyáltalán nincs így. Legalábbis mi, olvasók abszolút nem érezzük ezt az értékvesztést. A Sarah karakter külseje szintén ennek a tervezési folyamatnak a végeredménye vagy csak úgy jött, hogy így fog kinézni?
Már nagyjából középsuliban rájöttem, hogy egy olyan karakterre van szükségem, amit hosszú ideig tudok majd használni. Fontos szempont volt az is, hogy könnyen, egyszerűen és gyorsan lehessen lerajzolni, ezért döntöttem amellett, hogy ezt a hajat – egyébként, amikor elkezdtem rajzolni a karaktert, pont ilyen volt a hajam – és a csíkos pulcsit választom, ami például már a Kázmér és Hubában is jól nézett ki. Igen, végül is a karakter külseje is ennek a tervezési folyamat a végeredménye.
Jól sikerült karakter. Aranyos, vicces és főleg nagyon szerethető. Ha már az előbb a harmadik kötet szóba került. Mindenkit érdekel, hogy milyen színű lesz. Lehet már tudni vagy ez még titkos információ? Esetleg még nem született meg a döntés?
A következő kötet lila színű lesz. Hallottam, hogy nálatok valamiféle „háború” robbant ki a kötet színéről. *nevet* Igazából azért lesz lila, mert az első kötet piros, a második kék, és kicsit ezt a kettőt foglalom majd össze, így egyértelmű volt, hogy a két szín keverékét fogjuk használni. Egyébként elképzelhető, hogy a jövőbeni könyvek közül valamelyik zöld vagy sárga lesz és akkor a színek körüli „háború” újra elkezdődhet.
Wow, erre szerintem senki nem számított. Tényleg főleg a zöld és a sárga szín volt a tippek középpontjában. Tegnap már volt részed egy hosszú dedikálásban és úgy tudom elég sok magyar rajongó tudott elmenni. Milyen érzés, hogy ilyen sokan szeretik a munkásságod?
Kifejezetten meglepő volt számomra ez a sok ember, mert én általában az egész napot a szobámban töltöm rajzolással, vázlatok készítésével, és amikor egy-egy ilyen eseményre megyek, akkor olyan, mintha egy álomba csöppennék. Hihetetlen, hogy a könyvesboltokban emberek hosszú sora kígyózik és ők mind miattam vannak ott, azért, hogy találkozzanak velem és alá tudják íratni a könyvüket. Ezeket az eseményeket leszámítva szerintem elég unalmas életem van. Mondjuk ez az időszak most elég húzós, mert hamarosan utazom a New York Comic Con-ra és egyéb hasonló rendezvényekre, valamint novemberben jövök vissza Olaszországba. De alapjáraton a hétköznapok valójában nyugisan telnek.
Mostanában tényleg nem unatkozhatsz, sőt holnap is lesz egy közönségtalálkozó, amin talán a hétvége miatt még többen fognak részt venni. Hogy szoktál készülni egy-egy ilyen eseményre?
Igazából nem készülök túl sokat, nem érzem úgy, hogy kifejezetten szükség lenne rá. Nagyon könnyű, mert nem kell órákon keresztül meditálni a szobámban, hogy mi lesz és hogy. Megyek és jól érzem magam. Eleinte persze elég nehéz volt és ideges voltam – annyira, hogy még rajzolni sem tudtam a könyvekbe –, de mostanra már rutinná vált. A dedikálás maga egyáltalán nem okoz problémát, de a tömegek előtt való beszéd egy kicsit zavaró. Az elején ez sokkal jobban frusztrált, mostanra már beleszoktam.
Amikor lemegy ez a húzós időszak és pihenhetsz végre, tudod már, hogy mi lesz az első dolog, amit csinálni fogsz?
Következő év februárig nem nagyon lesz leállás, mert a párommal Portlandbe költözünk New Yorkból, de azt már most tudom, hogy első dolgom az lesz, hogy beszerzek egy saját cicát.
Ez egyáltalán nem meglepő a második kötetben leírt illetve rajzolt Mici cicás történet után. Van olyan illusztrátor és/vagy író, aki kifejezetten nagy hatással van Rád, akinek munkásságát követendő példának tartod?
Régebben Allie Brosh volt nagy hatással rám, most viszont Shen, az Owlturd Comix írójának és rajzolójának a munkáit kedvelem. Nagyon tetszik ahogy Shen ír, ahogy időzít és ettől van egy egészséges versenyszellem is bennem. Ez abszolút pozitív. Sokan kritizálják a munkáját, mert túl átérezhető, de szerintem ez egyáltalán nem probléma, sőt. Szeretnék együtt dolgozni Vele. Ezzel amúgy meg is próbálkoztunk régebben: készítettünk pár vázlatot, de sajnos ennél tovább nem jutottunk. Viszont nagyon remélem, hogy a közös munka a későbbiekben még sikerülni fog.
Én is remélem és kívánom, hogy sikerüljön a közös munka. A kezdő vagy csak gondolatban illusztrálással kacérkodóknak milyen jó tanáccsal tudnál szolgálni? Mi lehet az első lépés, amire figyeljenek, ha könyvek illusztrálásával szeretnének foglalkozni?
Első lépés az, hogy akkor is rajzolni kell, amikor úgy érzi az ember, hogy éppen nem jó amit csinál. Mindenképpen rajzolni kell. Nem szabad félni, muszáj rajzolni. A második lépés a stílus, ami sokszor sokkal többet számít, mint maga a tehetség. Ez főleg illusztrálás esetében igaz. A képregényrajzolásnál annyira nem játszik szerepet, de illusztrációban ez nagyon sokat jelent. A harmadik pedig az, hogy mindenképpen posztolva legyen online. Az illusztrátori sulikban még mindig azt tanítják, hogy készíts képeslapokat, küldd be a képeidet magazinoknak, de ez egy régebbi világ hagyatéka. Ma már mindent, de tényleg MINDENT online kell posztolni.
Köszönöm szépen Sarah, nagyon örülök, hogy ennyi mindent meséltél magadról, a képregényekről és az érzéseidről! Kívánom, hogy még nagyon sok aranyos és vicces képregény szülessen meg a kezeid között.
Remélem élveztétek az interjút, mert az biztos, hogy páratlan élmény volt Sarah-val találkozni és beszélgetni.
Szerző
