Mint ahogy azt már említettem párszor, a kosztümös drámák bizonya gyengepontjaim. Főleg, ha jól vannak elkészítve – márpedig a Viktória királynő és Abdul egészen remek.
1887-et írunk, mikor is India angol kormányzósága előáll az ötlettel, hogy az anyaországba küldjön két „hindut”, hogy azok átadjanak a királynőnek egy különleges érmét. A választás Abdulra (Ali Fazal) és Mohammedre (Adeel Akhtar) esik – az előbbire azért, mert magas, az utóbbira azért, mert aki eredetileg ment volna balesetet szenvedett. A két férfi teljesen más hozzáállással az utazáshoz és a feladathoz: Mohammed barbárokként tekint az angolokra, Abdul azonban, aki otthon, Indiában, mindössze csak egy titkár a helyi börtönben, élete legnagyobb megtiszteltetésének tekinti. Angliába való érkezésüket követően ez a lelkesedés az idősödő, megkeseredett Viktória királynő (Judi Dench) figyelmét is felkelti, aki előbb ragaszkodik hozzá, hogy Abdul hosszabb távra is a szolgálatába álljon, majd pedig tanítójává teszi meg a férfit, akivel hamarosan szoros barátságot köt – ami persze rettenetesen szúrja az udvartartás, de leginkább a trónörökös Bertie (Eddie Izzard) szemét.
Ami legelőször, még a trailer megtekintésekor megfogott, az a film könnyed hangvétele volt: a készítők nem ragadtak meg a komolykodó formalitásoknál, hanem merészen elhajóztak a karakter- és szituációs komédia irányába, ami felettébb szórakoztatóvá tette a filmet – nem túlzok, többször is hangosan felnevettünk a moziban az abszurd helyzetek láttán, vagy éppen súgtuk oda egymásnak, hogy mennyire cuki is Abdul. Mivel tényleg cuki volt, hála az ártatlan rajongásának, amit a királynő irányába mutatott – ő volt a mesebeli csiszolatlan gyémánt az angol udvar képmutatói közt.
Persze ez nem azt jelenti, hogy a film csakis felszínes nevettetésből állna: az abszurd beállítás lehetővé tette, hogy az alkotók, kissé sarkítva, nagyon aktuális társadalomkritikát és üzenetet csempésszenek oda a nézőkhöz. Ez az üzenet pedig nem más, mint a rasszizmus elítélése. A filmen belül a királyi udvar képviseli a rasszista tömeget, Viktória királynő pedig az előítéletektől mentes, kijózanító ellenpólust, aki felfogja és elfogadja, hogy Indiában, a muzulmánok közt – mivel Abdul amúgy muzulmán vallású – másképp mennek a dolgok, mint Angliában. A film egyik talán legelgondolkodtatóbb jelenete, amikor Abdul elhozza tetőtől talpig csadorba bújtatott feleségét, akit látva Viktória első reakciója, hogy milyen gyönyörű, milyen méltóságteljes is a nő. Szóval ilyen szempontból le a kalappal a film előtt.
Azonban a könnyed hangvétel nem tart végig. Az alkotók könnyedén lezárhatták volna a történetet egy győzelemmel, amit Viktória és Abdul szerez meg a bigott udvarral szemben, azonban nem így tettek – a film egészen Viktória haláláig és Abdul bukásáig tart, így hát bár a mozi elejét végigkacagtam, a végére majdnem elsírtam magamat. A film utolsó felvonása egészen komor és megindító, így a néző kissé felkavarva hagyja ott a termet, de azt hiszem, erre szükség is van.
Persze nem azt mondom, hogy tökéletes alkotással állunk szemben – a Viktória királynő és Abdulnak megvannak a maga gyengepontjai – a film eleje szerkezetileg nem a legerősebb, a jelenetek eléggé lazán állnak össze egy egésszé –, de az az igazság, hogy ez egyáltalán nem von le az élvezeti értékéből. Ennek a szokatlan barátságnak a története szórakoztató, megható és elgondolkodtató, vagyis egy olyan film, amit kár lenne kihagyni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
