Azt a kutya meg a macska! Egy talán gyengébb töltelék epizód után az előzőben kaptunk egy remek kalandot, de a folytatás még azt is felülmúlta. Meg merem kockáztatni, hogy a The Doctor Falls a sorozat történetében az egyik legjobb rész – és nem csak az évadfinálék közül. Van itt minden, és még annál is több: izgalom, szívfacsaró pillanatok, sötét, félelmetes percek, ám ugyanakkor felemelő képsorok is elénk tárulnak. Emellett a történet egyik legfőbb mondanivalója tökéletesen összefoglalja a Doktor munkásságának a lényegét, valamint a jellemábrázolás szintén remek. Egyszóval, le az összes kalappal!
A Doktor (Peter Capaldi) és Nardole (Matt Lucas) az előző epizód történései után végül rátalálnak Billre (Pearl Mackie), akit azonban időközben cybermanné operáltak át, csak az érzelmei maradtak meg egyelőre. Ebben a tettben bűnrészes volt a lány „segítője”, akiről kiderül, hogy a Mester korábbi inkarnációja (John Simm). A Mester az első adandó alkalommal össze is verődik Missyvel (Michelle Gomez), és ketten próbálják véghez vinni ördögi tervüket, ami a Doki tönkretételéből és a cybermanek felvirágoztatásából áll. A Doktor ebben a nehéz szituációban próbál túljárni a két Mester eszén, megállítani a cyberinváziót és megmenteni Billt, ami lehetetlen feladatnak tűnik, de ez az időlordot nem állítja meg. Tizenkettes Nardole-lal és Billel együtt időnyerés céljából az űrhajó azon részébe menekül, amit a cybermaneknek még nem sikerült bevenniük, és a helyi lakosokból hadsereget toboroznak a végső csatára. Vajon sikerül-e a Doktornak az, amit eltervezett, vagy ezúttal elbukik?
Ebben a kritikámban már beszélhetek arról, ami a múltkoriból kimaradt, leginkább a két Mesterről. Nem egy olyan sztorink volt már, amiben a Doki több inkarnációja is szerepelt, de Mesterből eddig csak egy volt a színen. Most visszatért John Simm – ezúttal egy körszakáll kíséretében – és megduplázódott az egy epizódra jutó gonoszság mennyisége, ráadásul pazar a kémia az ő karaktere és Michelle Gomezé között. A két Mester zseniálisan ördögi együtt, néhol vicces volt látni, mennyire imádják egymást (vagyis saját magukat), ráadásul sosem tudni melyikőjüknek mi lesz a következő lépése, és pont ez lesz a lényeg az ő mellékszáluk esetében. Azok alapján, amiket a The Doctor Fallsban látunk, nem bánnám, ha a jövőben elszaporodnának a „többmesteres” részek.
A lezárás – és nem hiszem el, hogy ezt mondom egy szezonfináléval kapcsolatban, de – egyszerűen tökéletes. Steven Moffat hajlamos néha már-már tündérmesébe illő elemeket alkalmazni egyes sztoriknál, ami ez esetben egyáltalán nem baj, hiszen így végül nem marad keserű utóíze az egésznek, és a karakterek is méltó lezárást kapnak, ahogy maga az író is. Ugyan a showrunner váltás előtt még lesz egy karácsonyi különkiadás, de ez az utolsó olyan évadbeli epizód, amit Moffat írt, és úgy érzem megkoronázta eddigi Who-beli munkásságát ezzel.
És ezzel lassan véget ér egy éra a Doctor Who történetében, hiszen karácsonykor jön a Tizenhármas, valamint az új vezető, úgyhogy várom is meg nem is az idei ünnepi szezont. Addig azonban még több mint három hónapot várni kell.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
