Oldal kiválasztása

A romantikus filmeknek mindig van kereslete, és ezért mindig széles a kínálata is. Azonban csak néhány darabnak sikerül kiemelkednie az állandón hömpölygő sokaságból. Véleményem szerint ezen kivételes darabok közé tartozik az Őrült, dilis szerelem is, amely műfaja jellegzetességén szerencsésen túllépve nem csak az éppen kialakuló szerelem problematikájára korlátozza játékidejét, hanem sikerül felvennie palettájára, a tiniszerelmet, a megfeneklő párkapcsolatot, a válságba kerülő házasságot, az elköteleződésre képtelen szoknyavadászatot, és a reménytelen szerelmeket is. Mindezt pedig valamilyen bűvös módon még rengeteg humorral fűszerezett, koherens egészben rendeznie is sikerül.

A történet szerint, közel 25 éves házasságot követően Cal (Steve Carell) és Emily (Julianne Moore) házassága zátonyra futni látszik. Emily a sivárságból David Lindhagennel (Kevin Bacon) kacsint ki, és válást kezdeményez, hogy kiveredjen a szürke hétköznapkból. Míg ők ketten e sokkoló vacsorát követően tartanak haza, fiuk Robbie (Jonah Bobo) nem rest megvallani a bébiszitterüknek, Jessicának Analeigh Tipton) lángoló szerelmét, aki azonban inkább az idősebb korú édesapa iránt táplál titkos érzelmeket. Mindeközben Jacob (Rayen Gosling) az aranyifjak gondtalan életét és kedvenc hobbiját – a nőcsábászatot – űzve vet szemet a gyönyörű Hannah-ra (Emma Stone), akit azonban nem vezet meg a férfi lehengerlő stílusa és magabiztos ügyvédjelöltként adja ki Jacob útját. És ez még csak a kezdet! Mert hamarosan Jacob és Cal útjai keresztezik egymást és Jacob szíve megesik a felszarvazottságán hangosan és szégyentelenül kesergő középkorú férfin és úgy dönt, hogy pártfogásába veszi, hogy előcsalogassa belőle a rég elveszett macsót.

Hosszasan lehetne írni még a történetről, ami számos klisét hoz össze és csavar meg, és még ennél is több, vicces és eredeti fordulattal és párbeszéddel díszített. De mindez igazán a vásznon/képernyőn az igazán élvezetes, ott kel életre, így kár is elspoilerezni a remekbeszabott fordulatokat.

Azonban nincs jó film, jó színészek nélkül, akik hitelesen adják át az általuk alakított karaktereket. Erre a gárdára pedig mintha rászabták volna a szereposztást! Annak ellenére, hogy például Goslingról tudjuk, hogy boldog párkapcsolatban él, olyan otthonosan mozgott az elegáns öltönyében, szemtelen dumával lányokat felcsípő macsó szerepében, hogy szemernyi kételyünk sem maradhat afelől, mivel vette le a lábáról mostani kedvesét. Filmbeli partnerétől, Emma Stone-tól sem idegen a kissé cinikus és flegma, de jóérzésű és öntudatos nő karaktere. Julianne Moorenak naná, hogy jól áll minden szerep, így a házassága krízisében és elhagyni vagy felvenni vágyott életsszerepei sokasága között őrlődő, még mindig vonzó középkorú nő karakteréből is kihozza a maximumot, és játékával tökéletesen átadja ennek a komplex lelki folyamatnak minden aspektusát. Természtesen megkönnyíti a remekül megírt forgatókönyv és karakter is a dolgát, de mégis csak ő tölti meg élettel Emily szerepét. Nem maradhat le azért Steve Carell sem a dicshimnusz listáról, mert épp megújulását élő főszereplőként, talán rajta múlott az egyik legtöbb, noha könnyű azt érezni, hogy Gosling karaktere kiüti a nyeregből. (Azért valljuk be, látvány tekintetében nincs is esélye.) Mégis elismerésre méltó, hogy Carell a szörnyű túlzásokat szerencsésen elkerülve képes bemutatni, ahogy Cal lassan ráébred arra, hogyan vált unalmassá a házasságában, hogy igenis még mindig képes izgalmas lenni az ellenkező nem számára.

Sokáig lehetne még elemezni a szereplők játékának nagyszerűségét is, hiszen ez a film tele van remekül előadott, de a mindannapi életben sem ismeretlen karakterekkel, mint amilyen például a reménytelen szerelmében arcpirítóan kínos dolgokra vállalkozó 13 éves Robbie, vagy a nem kevésbé arcpirítóan kínos ötleteit épp csak kordában tartó Jessica, hogy a huncut tanárnéni exalkoholista hisztérika karakterét kimaxoló Kate-ről (Marisa Tomei) ne is beszéljünk.

Azonban amiért megunhatatlan számomra a film, az a megjelenített kapcsolatok és életérzések árnyalása. Egyrészről azt szeretem benne, hogy e tekintetben is okosan elkerüli a szükségtelen szélsőségeket. Ez főleg a főszereplő házaspár, Cal és Emily esetében nyilvánvaló, akik tényleg felnőtthöz méltó higgadtsággal, mégsem irrealisztikus érzelemmentességgel kezelik a hűtlenség tényét. Látszik rajtuk, hogy kapcsolatukban alapvető a szeretet, a tisztelet és mindketten alapvetően rendben is vannak magukkal a körülményektől eltekintve, ennek ellenére sikerül hitelesen emberieknek ábrázolni őket, akik bizony néha eltitkolják a másik elől, hogy a történtek ellenére képtelenek csak úgy lemondani a másikról, vagy néha csak azért emelik fel a telefont, hogy hallják egymás hangját, és csak kreálnak hozzá mondva csinált indokot. Pszichológus hallgatói szemmel egy ilyen megjelenítve látni, különösen szívhez szóló. Egyéni preferenciám szerint pedig, vagyis hogy a párkapcsolat igazán izgalmas szakasza a negybetűs IGEN után következik, még izgalmasabb volt a tematika.

Ugyancsak izgalmas – és vesszőparipám – a filmben megjelenített másik kapcsolat: Hannah és Jacob kapcsolata, amire a trailer is utal. Bár több cikkemben is utaltam már rá, és gyökeret is vertem azon véleményem mellett, hogy kár azzal tömni a fiatal nők fejét, hogy a notórius szoknyavadász majd épp az ő kedvükért szelídül meg, az Őrült, dilis szerelem volt olyan ügyes, hogy elhintse azokat az elemeket kettejük viszonyában, amelyek legalább részben hitelessé teszik Jacob megjuhászodását. Hogy annak a szerelemnek mi lesz a vége, aziránt nem bocsátkoznék prognózisokba, mindazonáltal irodalmon és vásznon kívül is előfordulnak csodák. De jobb emlékezni rá, hogy általában a szabály vagyunk, nem a kivétel, hogy egy másik filmet idézzek.

Ha mindez még nem lenne elég ok arra, hogy valaki két órát megszavazzon a filmnek, az extra hab a tortán – már persze a humorán kívül – az az, ahogy a film, miközben nagyon is komolyan veszi magát, nem átall jót röhögni úgy a műfaj jellegzetességein, mint társadalmi sztereotípiákon, helyenként már-már áttörve a negyedik falat, csak azért, hogy összekacsintson a nézővel, mondván: tudod miről beszélek. És igen, tudjuk!

Végül, de nem utolsó sorban, amiért ez a film negyedszerre sem volt unalmas, annak ellenére, hogy a legfőbb poénokat már elsőre lelövi, az az, hogy még második-harmadik alkalommal is tárulnak fel rétegei: olyan előre utalások, amelyek csak ekkor nyernek igazán értelmet. Azon kívül akadnak jelenetek, amelyek gyakorlatilag végtelenített számban újranézhetők, míg más jelenetek kedvesen megsimogatják az elkötelezett mozijárók hiúságát olyan más filmekre történő keresztutalással, mint a Könnyű nőcske.

Hogy mit tudnék ellene felhozni? Nos, talán annyit, hogy aki nem szereti a romantikus filmeket, az ne nézze meg. Vagy hogy az elejtett megjegyzések alapján való számolgatás időzavarhoz vezet, hogy hogy is jön ki a matek a szereplők korával, kapcsolatával? (Nem jön ki…) De mindezért kárpótol a pompásan komponált látványvilág, a remekül eltalált zene és az az élettel teli színészi játék, ami oly könnyűvé teszi azt, hogy még a tőlünk idegen karakterekkel is gond nélkül azonosulni tudjunk.

Szerző

SzÁgi
SzÁgi
Szerkesztő

“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.