Még tavaly nyáron tartottam egy előadást a Marvel animációs sorozataiból, amikor is végigzongoráztam az elmúlt ötven év minden, a kategóriába tartozó szériáját. És ekkor rá kellett döbbenem, hogy bár filmekben nagyon otthon van a stúdió, animációban viszont van még hová fejlődniük. Enyhén szólva. Ám sajnos ez a fejlődés a legújabb Spider-Man szériában sem mutatkozik meg.
Az alapfelállásban igazából nincs semmi különleges: Peter éppen kezd szuperhősködni, de még bénázik, Ben bácsi már halott, ami miatt szűkösek kicsit otthon az anyagiak (bár erre éppen csak egy kis utalást kapunk). Emiatt Peter fel sem hozza otthon, hogy ő is a zseniknek fenntartott Horizon Gimnáziumba akarna járni, ahol a legjobb barátja, Harry Osborn tanul – amikor azonban kiderül, hogy van egy szabad, ösztöndíjas hely a Horizonban, ráadásul az ő iskolájából akarnak tanulót toborozni, Peter elhatározza, hogy bekerül. Csakhogy aztán a bemutató közepén megjelenik a Keselyű, akivel Peter már amúgy is összeszűrte a levet korábban…
Első körben megértem, miért is döntött úgy a Disney, hogy előáll egy új Pókember-szériával – most jött ki a Hazatérés, ami igazán behozta Pókicát az MCU-ba, és ami új (fiatal) rajongókat hozott, szóval persze, hogy meg kell lovagolni ezt a hullámot. Csakhogy az elődnek, az Ultimate Spider-Mannek több köze volt az MCU-hoz, mint a mostani Spider-Mannek. Mert míg az Ultimate-ben (amiből bevallom, csak pár részt bírtam megnézni) például állandó mellékszereplőként jelent volt Phil Coulson, akit ráadásul Clark Gregg szinkronizált, addig az új Spider-Man még köszönőviszonyban sincs a Hazatéréssel vagy az MCU-val.
Mondjuk alapból ezzel nem is lenne baj, ha nem lenne az egész borzalmasan gagyi. De borzalmasan gagyi az egész. Bár állítólag a későbbi epizódokban a sorozat több Pókember-karakterre, mint például Miles Morales és Anya Corazon is épít – ami balzsam az én képregény-imádó lelkemnek –, már az első rész annyi szemforgatásra ingerlő butasággal szolgált, hogy ennek ellenére sincs lelkierőm folytatni a sorozatot. De nézzük csak sorjában…
Az animáció fájdalmasan ázsiai – amúgy egy koreai stúdió csinálta –, amivel megint alapból nem lenne probléma, csakhogy az ázsiai animációból is a gagyit kapjuk: a karakterek jellegtelenek, a hátterek elnagyoltak, a mozgás darabos, a szereplők és a háttér nem klappol. És ami a legjobban fájt: ki a franc engedélyezte a Keselyű karakterdizánját?! Mert hát ugye… hogy is mondjam… az lenne a lényeg, hogy a fickó tényleg hajazzon egy keselyűre. Márpedig a keselyűknek nem bogárszárnya van…
A sztori mindeközben gyermeteg és egysíkú, de olyan szinten, hogy úgy éreztem, mintha a húsz perces első epizód vagy másfél óráig tartana. Peter folyamatosan narrálja, hogy mit csinál, azt is, amit nem kéne, és mindennek a tetejébe még a dialógusok is nagyjából egy amatőr színjátszó-csoport saját készítésű szövegkönyvének szintjén állnak. És akkor a konfliktus kezelésről már ne is beszéljünk… Van egy pont, amikor Harryt meggyanúsítják, hogy belenyúlt a Horizon suli előadásába, amiről kép is készült. A képet persze az készítette és az mutatja be, aki be akarja mártani a srácot – viszont senkinek sem furcsa, hogy az illető képes volt kompromittáló képet készíteni, de közbelépni nem… Á, szóval hagyjuk.
Vannak jó Marvel-rajzfilmek (például a Spectacular Spider-Man), nincs belőlük sok, de attól még vannak. És biztos vagyok benne, hogy a stúdió a jövőben fog még jó rajzfilm-sorozatokat gyártani. De a Spider-Man soha nem fog ebbe a kategóriába tartozni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
