Nem vagyok az a fajta lány, aki csak úgy berezel egy lelombozóan alacsony imdb értéktől, mivel az az alapelvem egy filmmel kapcsolatban, hogy hiszem, ha látom. És bizony láttam már számos olyan alulértékelt cellulózdarabot, amely az imdb számok ellenére jól esett a szemnek. A Max Steel (2016) nem tartozott ezek közé.
A történet szerint Max McGrath (Ben Winchell) egy pubertás végén járó fiú, aki kettesben anyjával hol ide, hol oda költözik és ebből már nagyon elege van. Mikor végre visszaköltöznek a fiú szülővárosába, Max furcsa dolgokra lesz figyelmes. Előbb csak a keze, majd egész teste valamiféle energiát kezd sugározni, egyre riasztóbb mértékben. Energiája tudtán kívül felébreszt egy félig szintetikus űrlényt, Steelt, akiről a fiú mit sem tud. Hamarosan azonban kiderül, hogy csak Steel képes kordában tartani a fiúból sugárzó energiát, amely máskülönben felrobbantaná Max-et. Ketten együtt képesek szuperhőssé fuzionálni, és jól is járnak, ha így tesznek, mert a fiú szuperképességeivel együtt kerül elő a semmiből földi és intergalaktikus szupergonosz egyaránt, hogy elpusztítsák a Földet, és természetesen senki más nem állhat az útjukba, mint… Max Steel.
Kezdeném azzal, ami sok más hozzá hasonló produkcióra igaz: jó is lehetett volna, de nem lett. Mondanám, hogy az írókon múlott, de nem csak. És nem az a legfőbb problémája, hogy egy játékbabának tervezett akcióhős alá ne lehetett volna tisztességes eredettörténetet építeni, vagy hogy egy rossznak kikiáltott rajzfilmsorozat után egy élőszereplős eredetfilmet ne lehetett volna világszenzációvá tupírozni. Még csak arról sincs szó, hogy egy mezei látványfilmmel ne lehetne kasszát robbantani és némi elismerést kicsikarni nézőkből és kritikusokból egyaránt. De ahhoz, hogy egy film legalább ne legyen orbitális bukás, mégiscsak illik valamit jól csinálni. No lássuk, a Max Steel mit nem csinált jól.
A film nagyjából ötödik percétől volt problémám, hogy annyira homályosnak és rejtélyesnek akart tűnni szerencsétlen alkotás, hogy az már inkább lett bosszantó. Nem azzal van a gond, ha az alkotók arra játszanak, hogy a tudatlan nézőponti szereplő zavarát viszik vászonra és teremtik újra a nézőben, de akkor legalább próbálják meg ne elspoilerezni a főpoént a saját trailerükben. De ha már megteszik, legalább legyenek szívesek ne addig húzni ezt a merőben felesleges „látványosan-utalok-rá-hogy-tudok-valamit-amit-te-neeeeem-bibibí”-féle gúnyolódást, amíg már az igen elszánt kritikus ujja is megremeg a stopgomb felett.
Ha már a homálynál tartunk: A Max Steel alkotói valamiért úgy gondolták, hogy ami a DC-nek éveken és filmek egész során keresztül nem jött be, na majd azt ők sikerre viszik! Igen-igen, a melankolikus szürke tompultságról és sötétségről beszélek. Egy játék-akciófigurán alapuló tini szuperhős eredetfilmjében, ha ez nem kiakasztó, akkor semmi! Értem én, hogy a későpubertásbeli emo korszak különösen akkor nehéz, ha az ember olyan hányattatott sorsú tini, akitől még a szociális kapcsolatok is meg vannak fosztva, mert az anyjával állandóan költöznek, habár ennek indokát csak ímmel-ámmal fedi fel a film, ám akkor karakterünk legalább lehetne ennek megfelelően féldepressziós, de nem az.
Az sem túl világos, hogy amikor elkezd fura energiát sugározni a keze, miért nem kér segítséget – de ez egyébként nem idegen a műfajtól, szóval nem lovagolok rajta. Nem úgy, mint azon, ugyanezen energiával kapcsolatban, hogy arra nem kapunk választ, hogy miért akkor jelenik meg? Ez a film kezdetétől fogva nem lényegtelen, hiszen elég hamar kiderül, hogy Steel nélkül ez az energia rövid úton felrobbantaná a fiút. S bár azt legalább megmagyarázzák, hogy miért képes ilyen energiát sugározni egyáltalán, ez a magyarázat csak annyit segít, hogy visszavezet minket az első kérdéshez, mert az alapján ennek az energiának vagy nem szabadna őt elpusztítania, vagy születésétől fogva kellett volna vele küzdenie. Hova tovább ezzel az egy hibával megtorpedózzák a főgonoszok (ultralinkek) bolygót fenyegető mivoltát – mivel nagyon úgy jön át, hogy csak a Max által termelt energia érdekli őket –, és parazita jellegét – mivel nagyon úgy jön át, hogy Maxnek legalább annyira létfontosságú, hogy lekössék az energiáját, mint amennyire az ultralinkeknek az, hogy legyen ilyen energia. Arról nem is beszélve, hogy ultralinket tulajdonképpen kettőt látunk összesen. Ez még barátok közt sem bolygót fenyegető végveszély.
Ha már a gonoszoknál tartunk, az emberi főgonosz kiléte annyira klissés és könnyen kitalálható, hogy az már fájdalmas és nem is érdemel több szót. Az anya karaktere tartogat vele szemben meglepetést, de mire bedobják a csavart, már rég túl fásult a néző, hogy meghassa. A film másik fordulatának szánt, Steel kilétével kapcsolatos felismerésével pedig az a baj, hogy egyrészt félrevezető, másrészt meg egy izzadtságszagú klissé.
Van a filmben még ez fontos szereplő: egy lány, Sofia Martinez (Ana Villafañe), akivel egy kötelező szerelmi szálat kellene Maxnek villantani, de az jószerével abból áll, hogy a lány kis híján elüti, ide-oda elviszi, váltanak pár szót, valami megzavarja őket, Max eltűnik, ismétlés, ami a harmadik kör tájékán megteremti azt az érzést, hogy a csaj egy az egyben egy olyan problémaáthidaló mellékkarakter, aki arra kellett, hogy megspórolja az íróknak a gondolkodást, hogy hogy másképp oldják meg Max transzportját A-ból B-be, mert még az sem jön össze, hogy az izomból motiválni próbált flört a felek között, azon túlmutasson, hogy mindketten jól néznek ki, ezért rögtön járniuk is kell. Sofia azonban legalább nem idegesítő, ami vele szemben Steelről nem mondható el. Az átjön, hogy az alkotók Steelt viccesnek szánták, de utcahosszat elvétették a célt. (És utcahossz alatt jelen esetben a Route 66-et értem.) Arról nem is beszélve, hogy minek a történetbe egy comic relief, ha a film összes többi részét borongó-busongó komolysággal próbálják eladni?
Ami azonban mindezeknél nagyobb probléma a Max Steellel, az az, hogy a jelenetek olyan ötletszerűen követik egymást, hogy a film fele tájékán az az érzésem támadt, hogy a felét kivágták. A lényegesebbik felét. Ez az ötletszerűség egyébként a trailer alapján nem kellett volna, hogy meglepjen, hiszen már az is csapongott, de míg egy trailernek ezt csak elnézi az ember, a készterméktől már zokon veszi.
Összegezve tehát, bár vannak a Max Steelnek értékelhető apróságai, mint amilyen a látvány, az anyával kapcsolatos fordulat, vagy mondjuk az amúgy igen gyakorlatlan színésznek tűnő Ben Winchell ugraburálása, alapvetően felesleges időpocsékolásnak tartom megnézni, mert a történet szervezetlen és csapongó, a legtöbb fordulat kitalálható vagy motiválatlan, a mítosznak szánt előtörténet logikátlan, a szerelmi szál pedig lapos, mint az Alföld. Egy szó, mint száz, ezt a másfél órát sokkal jobban is el tudod tölteni.
Szerző
-
Szerkesztő
“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.
Korábbi cikkek
Film2021-12-0410 vidám film déli depresszió ellen
Akciófilm2021-08-24Lőpor turmix (2021)
Évadértékelő2021-08-08Lucifer az Újvilágban – 5. évad kritika
Dráma sorozat2021-06-10Lucifer 1. évad – évadértékelő
