A Marsos sztori után most még távolabb utazunk vissza a múltba, és egy valós történelmi esemény hátterét ismerjük meg. A Doctor Who rendkívül jól szokta megoldani az ilyen epizódokat, hiszen tiszteletben tartja a megtörtént dolgokat, ugyanakkor ad egy Dokis csavart nekik, és ettől lesz igazán érdekes és élvezetes. A The Eaters of Light valamiért annyira mégsem fogott meg: minden összetevő jelen volt a sikerhez, és annyira nem is lett rossz a végeredmény, de mégis hiányérzetem támadt.
A Doktor (Peter Capaldi), Bill (Pearl Mackie) és Nardole (Matt Lucas) a második századi Skóciában landolnak a TARDIS-szal, pont abba a térségbe, ahol annak idején a kilencedik római légió eltűnt. Tizenkettes és Bill felvetik a saját teóriájukat azzal kapcsolatban, hogy mi történt a birodalom katonáival, és ketten kétfelé elindulva megpróbálják kideríteni, melyikőjüknek lehet igaza. Bill az erdő közepén összefut egy szörnnyel, végül az elől menekülve a rómaiak táborában lyukad ki. A Doki és Nardole egy helyi skót törzzsel, a piktekkel találkoznak, akik egy kaput őriznek – mint később kiderül, pont azt, amin keresztül a szörnyek is beléptek a Földre. A csapatok útnak indulnak, hogy felkeressék a szörnyet, aki jelenleg az erdő mélyén bujkál, és amikor találkoznak, két választásuk van: vagy egymásnak esnek, rontva ezzel a helyzeten, vagy összefognak, és megpróbálják együtt legyőzni a közös ellenfelet.
Az igazat megvallva nem nagyon van mit kifogásolni ezen a részen: jó az alaptörténet, érdekesek a mellékszereplők, a helyszín gyönyörű, a zene szintúgy, a szörnyeteg eléggé félelmetes, a sztori pedig tanulságos. Így utólag belegondolva két negatívumot tudok felhozni, ami miatt hiányérzetem maradhatott a végére. Az egyik, hogy túlságosan előtérbe kerültek a mellékkarakterek és a köztük lévő konfliktus, valamint az, hogy a szörnyet gyakorlatilag három szempillantás erejéig látjuk. Alapvetően ezek közül egyik sem fővesztéssel járó bűn: néha kell, hogy ne csak a Doktor és az útitárs brillírozzon, az utóbbi pedig jelentősen hozzájárult az alien félelmetességéhez. Mégsem vagyok elégedett, mert két szcénát leszámítva a Doki – főszereplő létére – alig szólalt meg, Bill szintén, egyedül Nardole volt az, aki többet kapott a játékidőből, mint szokott. A földönkívüli ellenség pedig elég sokat veszített jelentőségéből az epizód végére, pont amiatt, hogy ritkán bukkan fel.
Ám, hogy ne legyen olyan lehangoló ez a kritika, nem mehetek el a The Eaters of Light pozitívumai mellett sem, leginkább a mondanivalója miatt. Történelmi kontextus ide vagy oda, ha az emberek összefognak, gyakorlatilag bármire képesek – itt kizárólag a szó legeslegjobb értelmében. Két ellentétes táborról van szó, akik – a Doki közbenjárásával ugyan, de rájöttek, hogy együtt kell legyőzniük a szörnyet, ha el akarják kerülni a világvégét. Mindemellett a Doktor is megtanult egy leckét, hiszen rá kellett jönnie, hogy nem mindig tud, sőt, nem mindig szabad beavatkoznia a történésekbe.
Az árnyoldalai ellenére nem tudnám egyértelmű csalódásnak elkönyvelni a The Eaters of Light-ot, hiszen szórakoztató, érdekes és kicsit még katartikus is. Legközelebb ismét egy duplarészes finomsággal lesz dolgunk, amiben visszatér egy-két rég nem látott arc.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
