Oldal kiválasztása

Azt hiszem most szállt el minden reményem arra vonatkozóan, hogy a Trónok harcát jegyző alkotópáros, David Benioff és D.B. Weiss képesek lesznek legalább olyan minőségű epizódokat nyújtani, mint mikor Martin könyvei vezették őket. Szerintem az elmúlt hat évadban nem voltam ennyire csalódott, dühös és reményvesztett egy Trónok harca epizód után – és a haragos internet népét látva, nem én vagyok az egyetlen.

Havas Jon, Tyrion és Daenerys közösen arra a döntésre jutottak, hogy amennyiben szereznek bizonyítékot az élőhalottakra, akkor Cersei is hajlandó lesz az ideiglenes tűzszünetre és seregeit a közeledő Holtak Serege ellen fordítja majd. Jon el is indult többedmagával, hogy bizonyítékot szerezzenek, miközben Tyrion titkos útvonalon találkozott Jaime-vel, hogy audienciát kérhessenek majd nővérénél.

És míg az elfogó csapat a Falon túl küzd az elemekkel, Tyrion már Daenerys következő és az azutáni lépésein gondolkozik, amik bár az elején tetszenek a Sárkánykirálynőnek, de mikor Tyrion a komolyabb kérdésekre vezetné rá őt, ráparancsol és semmibe veszi.

Eközben Deresben megkezdődik a hatalmi harc, ahol a felek nem csak fenyegetőznek hatalmukkal, hanem képesek bármi áron bevetni azt.

Annyira sok baj van a mostani epizóddal, hogy felsorolni is nehéz, de kezdjük a legégetőbbel, a karakterek megdöbbentő tetteivel. Eddig mindenkinek megvolt az alapjelleme, és bár sokszor nem voltak azért szimpatikusak a nézők számára, azért lehet érteni a motivációjukat, pláne mivel a személyiségükből fakadt minden tettük. Ebben az epizódban, azonban senki, ismétlem senki sem úgy viselkedett, ahogy a természetéből fakadt volna, sőt kifejezetten látszott, hogy az írók erőszakkal, és kínkeservesen erőltetve adták a szájukba a mondatokat és kényszerítették őket olyan cselekvésre, ami nemcsak önmaguknak mond ellen, hanem a puszta logikának, vagy éppen a fizika törvényeinek.

De mit is akarok én a fizika törvényeivel egy olyan sorozatban, ahol papnők sötét és gyilkos árnyakat szülnek, miközben a kék szemű halottak masíroznak délnek? Nos, azért egy út megtételének is van időbeli korlátja, ahogy a távolságok leküzdésének is, valamint a hollók repülésének is van egy maximum sebessége, de még a víz fagyását vagy a hideg emberi szervezetre gyakorolt hatását is nyugodtan ízekre lehetne szedni ebben az epizódban. Persze nem azt várom, hogy akkurátusan a mi világunkhoz hasonlítson, csak legalább a saját maga által felállított fizikai szabályokat tartsa be.

Amúgy itt szeretném megjegyezni, hogy azon kivételek egyike közé tartozom, akiket egyáltalán nem zavar a Holtak Seregének lassúsága, sőt, kifejezetten okos lépésnek gondolom. Hiszen a holtaknak már nem számít az idő, nincs nyomás, hogy elszáll felettük a fiatalkoruk, vagy az ellenségnek lesz ideje várakba menekülni – hiszen milyen vár állhatna ellen egy olyan seregnek, ami sosem nyugszik, sosem éhes, és rendelkezik a világ minden idejével?

Nem szeretem, mikor meghalnak a szereplőim, pláne nem, ha a kedvenceimről van szó, de az sokkal jobban zavar, mikor hirtelen egy nagy csoda vagy váratlan emberi hősiesség menti meg őket a csapástól, mikor a név nélkülieket még a legkisebb jégdarabbal is a halálba lehet sújtani. A Star Trek TOS híresen vicces vörösingeseinek használatát nem kellene vagy inkább nem kellett volna átvennie a Trónok harca alkotóinak, de úgy látszik számukra már semmi sem szent, sem a karakterek személyisége, sem a történet szellemisége, csak a klisék és a még magasabb nézőszám számít.

Szerző

Catleen
Catleen
Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.