A Holtak Földje, avagy van szerencsém látni Simon Bakert egy zombis horrorfilmben. Talán a Survival of the Dead mellett ez még az egyetlen olyan Romero által alkotott zombis film, amiről eddig nem volt szerencsém írni, de mint minden jónak az életben – ennek is elérkezett az ideje.
A film elején megtudhatjuk szép, megszakított híradások foszlányaiból, hogy a holtak visszatértek közénk, és semmi nem tudja őket megállítani. Jó pár évvel később a túlélők egy erősen védett területre fészkelték be magukat – társadalmilag persze jó erősen szétválasztva, hogy míg az “elit” a toronyban lebzsel, addig a lenti túlélők a mindennapi ellátásért viszik vásárra a bőrüket az élőholtak között. Közülük is kiválik Riley (Simon Baker), aki rájön egy nagyon fontos, és a túlélők számára halálos dologra: a zombik képesek gondolkodni – és nem kegyelmeznek egy embernek se.
Persze nem olyan intelligens Holtak Napja Remake zombikra kell gondolni, de itt is megvan az a bizonyos csordaszellem, amit egy különleges élőhalott Big Daddy (Eugene Clark) vezet az emberek ellen, akik lemészárolták a társait. Kontrasztban Big Daddy részvétét és egyfajta törődését a többi élőholt felé, a túlélő menedéket irányító Kaufman (Dennis Hopper) csak a saját maga biztonságával törődik. Kapzsiságát és hataloméhségét mi sem példázhatná jobban, hogy még egy olyan világban is ragaszkodik a bakókhoz, ahol már nagyjából semmi értéke sincs – mégis elsődlegesen azt viszi magával, mikor kitör a vész.
Mert kitör a vész. Részben a zombik tanulásai képességeinek, részben az emberi ostobaság és belső konfliktusok miatt, és ebben jelentős szerepe van a szintén eléggé öncélú Cholo-nak (John Leguziamo), akitől címben lévő mondat is származik még a film elejéről, mikor a korábbi lakosok visszatért tetemeit rakják le egy szeméttárolónál. Ráadásul Cholo az egyik kiváltó oka Big Daddy haragjának is, így mondhatni ő volt az, aki bottal kezdte piszkálni az alvó medvét.
Ha Romero szeretett valamit átadni a filmjeivel a horror mellett az durva társadalomkritika: hiszen a túlélők sosem azért buknak el, mert az ellenfél túl erősnek bizonyult – elvégre egy zombik nem nagy ördöngösség újra visszaküldeni az örök vadászmezőkre – hanem mert a saját kis harcaik és őrületük az, ami miatt képes a veszélyforrás feléjük kerekedni. Ez a Holtak Földjében sincs másképpen.
A Holtak Napjához (az eredetihez) hasonlóan Romero itt is előveszi a tanulni képes élőholtakat sőt, ezt nem tudom mennyien vették már észre, de a kezdeti bemondások alatt elhangzik az a mondat is, hogy nem csak az lesz élőhalott, akit megharapnak, hanem mindenkire ez a sors vár, aki életét veszti – hasonlóan a Fido-hoz és a The Walking Dead-hez.
Őszintén szólva minden tekintetben maga színvonalú ez a film: a rendezés pazar, és a színészi játékra sem lehet egy rossz szavunk se – hiszen elég csak megnézni a stáblistát. a zombik is remekek (különösen tetszenek a zenekari zombik), és még mindig áll a teóriám: nem kell olimpiai futóknak lenniük ahhoz, hogy halálosak legyenek.
Bár még mindig a Holtak Napja a legkedvesebb filmem Romero-tól, a Holtak Földje is nagyon közel áll a szívemhez: nincs el bagatelizálva, mint a legtöbb mai zombihorror, a több cselekményszál jól kiegészíti egymást, valamint aki nagyon szemfüles az könnyedén kitalálhatja, hogy ki is játssza a machetés zombit.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.