Oldal kiválasztása

Meglehet, hogy e méltán népszerű klasszikus keményvonalasabb rajongói tábora már e film ötletét is blaszfémiának tekinti, ám én, annak ellenére, hogy mintegy háromszor olvastam a könyvet, háromszor láttam a 2005-ös gyorstalpalót és számát sem tudom, hányszor néztem végig a hat részes minisorozatot, izgalommal telve ültem le, hogy megnézzem a legújabb Büszkeség és Balítélet, ezúttal zombikkal dúsított változatát. Mert mi lehetne nagyobb nyári szórakozás valakinek, akinek zombihorrorok (és románcok) és e biedermeier klasszikus is egyaránt rajta van a kedvencei listáján?

Mindenek előtt érdemes tisztázni, hogy ezt a filmet az fogja igazán élvezni, aki tisztában van az alapjául szolgáló klasszikus főbb stílusjegyeivel, eseményeivel, hiszen a poénok legalább fele akkor üt igazán, ha van mihez viszonyítanunk és a groteszk is akkor kel igazán életre a vásznon. Mindazonáltal, vessünk egy pillantást a történetre.

Történetünk szerint a XIX. századi Angliában járunk, amelyre a fűszerimporton kívül egy furcsa járvány is érkezett, nevezetesen a zombikórság. Így aztán a korabeli szelidlelkű biedermeir kisasszonyoknak és uraságoknak dinamikusan illik alkalmazkodni a szituációhoz, s kedvenc Bennet lányaink ezúttal a kalapcsokrok és aktuális londoni divat mellett, a keleti harcművészetek gyakorlásával múlatják az időt. Van persze, ami sosem változik, zombik ide vagy oda, s ennek jegyében Mrs. Bennet (Sally Phillips) legfőbb célja továbbra is az, hogy lányai számára jó partit találjon, és mielőbb férjhez adja őket. Ezért mikor Mr. Bingley (Douglas Booth) menetrendszerűen bérbe veszi Netherfieldet, az továbbra is megmozgatja a Bennet famíliát és bálba csalogatja a lányokat, akik ezúttal nem csak a parketten bizonyulnak kiválónak, hanem a zombifejezés művészetében is.

E modernizált változatban az a szép, hogy körülbelül a film kétharmadáig, kisebb összevonásoktól és a zombikrízist árnyaló extráktól eltekintve, híven követi az eredeti történetet, eseményekben és szövegkönyvében egyaránt – ez utóbbi jelenti a groteszk egyik fő forrását, hiszen egészen másképp veszi ki magát egy mielőbbi férjhezmenetelt vagy egy nő dolgát firtató mondat egy békés, kisnemesi környezetbe helyezve, mint zombiktól fenyegetve. A groteszk másik fő táptalaja pedig az, hogy a film nem csak az eredeti történethez és szövegkönyvhöz marad hű, hanem a kosztümöket is megőrzi. Azt pedig meg kell adni, hogy nem kevéssé meghökkentő látvány, ahogy egy angol kisasszony földig érő ruhában aprítja az élőholtakat.

Azonban ez a feldolgozás nem csak a Büszkeség és balítélet történetébe hoz fordulatot, hanem a zombi-kérdéshez is újszerűen közelít. A biedermeier zombiba ugyanis szorult annyi jóérzés, hogy míg el nem fogyasztja az első emberi agyat, többé-kevésbé megőrizze emberségét és uralni tudja emberhús és emberagy iránti vágyát, sőt, még akár régi ismerőseivel kártyázni vagy beszélgetésbe elegyedni sem rest. Ez a változtatás a zombik természetén vezet el végül a film új főkonfliktusához, amely megalapozottsága révén egészen lenyűgöző. Ugyanakkor ez az, amely túl a kalandon, továbbgondolásra érdemes felvetéssel is szolgál, és hordozza a zombi-mitológia elidegeníthetetlen reflexív társadalomkritikai magvát. Spoiler nélkül azonban erről nem beszélhetek, de véleményem szerint ebben a kicsi plusszban rejlik a film valódi zsenialitása, amelyért feltétlen érdemes megnézni – mégpedig nyitott elmével. Extra hab a tortán, hogy mindezek tetejébe még befért pár élcelődő megjegyzés a korabeli nőkérdés aktualitásairól épp úgy, mint néhány kevésbé direkt, de azért érthető utalás a feminizmus jelenkori állására.

Többé-kevésbé sikerül őriznie az eredeti karaktereket is a filmnek. Jane (Bella Heathcote) továbbra is a legbájosabb lelkű Bennet lány, mindamellett, hogy ezúttal képzett harcos. Lizzy (Lily James) is megmarad határozott természetű könyvmolynak, csak most már kínaiul is falja a könyveket és nem cserélné „gyűrűre a kardot” . Az idősebb Bennet nővérek mellett az ifjabbak is hívek maradnak önmagukhoz,  és Bingley sem esik át túl nagy átalakításon, nem igazán kerül előtérbe a harcos vénája. Darcy (Sam Riley) és Wickham (Jack Huston) azonban már kapnak új dimenziókat. Ez Wickham esetében első sorban az alamuszisága új mélységeit és motivációit jelenti, Darcyba azonban eddig fel nem fedezett fondorlat keveredik – meglátásom szerint egy kevés keményfejűséggel, ami viszont nem karakteridegen. Azonban Lady Catherine de Bourgh (Lena Headey) kapja talán a legtöbb tupírt, hiszen ezúttal nem csak egy indokolatlanul arrogáns, kivagyi főnemesnő, hanem zombivadász híresség, aki bár ugyanúgy özvegy anyja egy gyenge szervezetű leánynak, de emellett hazája és az emberiség elkötelezett védelmezője is, aki kivette a maga oroszlán részét a harcokból.

A fentiek alapján könnyen tűnhet úgy, hogy a Büszkeség és Balítélet meg a zombik a maga nemében hibátlan alkotás, ám ehhez, meglátásom szerint hiányoznék még legalább 20-30 perc játékidő. Mert bár a maga 1 óra 48 percével teljesen átlagos hosszúságú filmnek mondható, ha azt vesszük, hogy az 1995-ös minisorozatnak a történet hű feldolgozásához mintegy 5 órára van szüksége, és még a jelentősen megvágott, 2005-ös verzió is 2 óra 9 percet kap, nem csoda, hogy jelen változat olykor összecsapott és elnagyolt hatást kelt – kiváltképp a film utolsó harmadában.

Bár az alkotók joggal alapozhattak arra az előfeltevésre, hogy aki megnézi ezt a filmet, az tisztában van az eredetivel, ennek ellenére nem ártott volna például az el nem hagyott mellékszereplők kilétét akkurátusabban tisztázni, hiszen pl a három fiatalabb testvérről Imdb nélkül nehéz megmondani, ki kit játszott. Ennél egy fokkal nagyobb gond, hogy össze is vontak szereplőket, amit az tett nyilvánvalóvá, hogy olyan eseményre utalt előre Mrs. Phillips (Pooky Quesnel), amely Mrs. Gardinerhez köthető. Nagyobb csalódás, hogy ez az eredetiben egyébként sorsfordító esemény meg sem történik. Ez elvezet a film legnagyobb és legzavaróbb hibájához, mégpedig, hogy ezen változat karaktereinek érzelmi váltásai távolról sem elég motiváltak. Míg az még érthető, hogy miért alakul ki Lizzy ellenszenvve Darcy iránt, az már kevésbé – ha egyáltalán! –, hogy az ősöreg elváráson kívül mégis mi a túróért szeret végül mégis bele kedvenc angol lordunkba? Pont ilyen motiválatlan egyébként az is, hogy Lydia (Ellie Bamber) miért szökik el Wickhammel, hiszen az ő kapcsolatuk aztán végképp megalapozatlan ebben a változatban. Sokkal logikusabb lenne a lányrablás.

Ugyanakkor, és ezt meg kell adni, az atmoszféraépítés és a rock-faktor ritka jól sikerült. A zombigyilkos Bennett-lányok szupervagányak – főleg a harisnyatartójukba tűzött rövidkarddal. Darcy pedig, ha nem is túl szép, de végre egy igazi, belevaló fenegyerek. Így, ha a fent említett hiányosságoktól eltekintünk, akkor a főbb karakterek pontosan azzá fejlődnek e nem mindennapi környezetben, ami XIX. századi eredetijüktől hitelesen elvárható, minden más pedig megmagyarázható azzal a jóhiszemű legyintéssel, hogy „nem az volt a film célja” – de azért el bírtam volna viselni.

Szerző

SzÁgi
SzÁgi
Szerkesztő

“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.