Ez a film még képes velem elhitetni azt, hogy a vérfarkasok/farkasemberek még nem teljesen pincsisedtek el. Mert, amit ebben a majd kilencven percben átéltem az kamatostul visszahozta a régi kegyetlen és részvét nélküli vérengző szörnyeket a sírjukból.
Nos, a Train to Busan-hoz hasonlóan, itt is a fő helyszínünk egy vonat lesz, a központi szereplőgárda pedig a csekély számú utas és személyzet. Központi figuránkat Joe-t (Ed Speleers), akinek több szempontból is peches napja van: nem léptetik elő, az általa kinézett lány rá se hederít, és még ennek a tetejébe a hipermodern vonat egyszer csak leáll a nagy semmi kellős közepén – éppen telihold idején.
Ebből pedig lehet következtetni arra, hogy mi is fog történni a film hátralévő részében: az emberek elkezdenek fogyatkozni, a nagy vadászok egyre csak gyűlnek a mozgás képtelen vonat körül, a túlélők pedig próbálják beindítani azt. Az utasok a sztereotípia minden skáláján mozognak, de szerencsére gyorsan ki is lesznek golyózva szépen, egyesével – ellenben képesek is fellépni az őket ért veszéllyel szemben. Legemlékezetesebb jelenet erről talán az, amikor Paul (Calvin Dean) látványosan (és nem mellesleg hangosan) eltávozik az élők sorából, ám a vonatba betörő farkassal leszámolnak az utasok. Igaz brutális és véres módon, de lássuk be – csak azt kapta a farkas, amit megérdemelt.
A kötelező szemétláda karakter Adrian (Elliot Cowan), hát – nagyon sablonos, mit ne mondjak – de képes olyan szinten átmenni mindent túlélő csótányba, hogy egészen a film végéig kihúzza.Gratulálok. A másik említésre érdemes karakter az az öreg Ged (Duncan Preston), aki egy nagyon lényeges információval látja el a túlélőket: nem ők az első, és feltételezhetően nem az utolsó áldozatai ezen környék rémeinek. Mert bizony, még ha egy fejét le is vágják, rögtön kettő nő a helyére – vagyis ha egy példány elpusztul azt a falka megmaradt része képes pótolni.
Egek, ezek a vérfarkasok! Végre tényleg azt tudom mondani egy újonnan készült filmre, hogy ténylegesen vérfarkasok/farkasemberek vannak benne. Kellően ijesztőek és erre még tesz rá az is egy lapáttal, hogy a megszokottól egy kicsivel humanoidabb formával rendelkeznek, sőt egyiken – másikon még fellelhető korábbi életének a nyomai.
Bár sablonos a Howl, cseppet sem lehet erőltetettnek vagy mesterkéltnek nevezni – és végképp unalmasnak nem. Bár az első nagyjából tizenöt percet simán átlehetne lapozni, akkor is értenénk a lényeget, a film idejének nagyobb részében pörgős, véres, és a maga módján persze ijesztőnek is betudható. Egy kellemes kis hétvégi horrorfilmezéshez tökéletes, főleg ha mellé veszik a fentebb említett koreai műremeket is.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
