Teljesen véletlen akadtam bele ebbe a sorozatba, ami amúgy Charlaine Harris, a True Blood-széria anyjának azonos című regényfolyamának adaptációja, és mivel elég vegyes érzelmeket táplálok Sookie vérrel átitatott kalandjait irányába, bevallom, némiképp kétkedve álltam a dologhoz. Viszont azt is örömmel jelenthetem, hogy az első rész kifejezetten kellemes meglepetést nyújtott.
Manfred (Francois Arnaud) abból él, hogy kapcsolatba lép kuncsaftjai halott szeretteivel – azonban a srácot az különbözteti meg a többi, kamu médiumtól, hogy ő valóban beszélget a holtakkal, sőt, azok néha át is veszik felette a hatalmát. Manfred szépen el is éldegélne ebből, csakhogy a rejtélyes Hightower üldözi őt, hogy behajtson rajta valami tartozást. Így hát a srác menekülni kényszerül, és halott nagyanyja (Joanne Camp) tanácsára a texasi Midnight felé veszi az irányt. Az aprócska város ugyanis különleges hely, mivel a világon talán itt a legnagyobb az egy négyzetkilométerre jutó természetfölötti lények száma – van itt boszorkány, vámpír, vérfarkas, de még angyal is, hála a város alatt futó erővonalaknak. A természetfölötti közösség viszonylag hamar befogadja Manfredet is – mondjuk a dolog nem megy bukkanó nélkül –, azonban a városka élete hamarosan fenekestül felfordul, amikor Manfred főbérlőjének, a mindenki által kedvelt Bobónak (Dylan Bruce) menyasszonyát (Shannon Lorance) holtan találják, a gyilkossággal pedig Bobót vállalják. Aztán pedig a halott lány szelleme felkeresi Manfredet, hogy segítséget kérjen…
Nem azt mondom, hogy a Midnight, Texas hibátlan mestermű, egy instant kult klasszikus lenne, mert nem az – megvannak a maga gagyiságai, hatásvadász elemei, kiszámíthatóságai. Szóval nem ez lesz az új Walking Dead, Game of Thrones, de még csak az új Supernatural sem. Viszont van egy egyedi bája, ami mégis rettentő szórakoztatóvá teszi.
Ez a báj pedig nem más, mint a városka összetartása – ugyanis itt van ez a rakat természetfölötti lény, akik már egyesével is halálosak, és bizony oda is teszik magukat, ha külső fenyegetésről van szó, maguk közt viszont végletekig rendesek és segítőkészek ami amúgy kiterjed a városka mindazon lakójára, akiket kedvelnek, így például Bobóra és a tündéri pincérnőre, Creekre (Sarah Ramos) is. És ez az összetartás, ez a védelmező hozzáállás az, ami első sorban megfogott a sorozatban.
Jó, mondjuk a creepy-faktor sem elhanyagolható: a holtak, akik megjelennek Manfrednek, kellőképpen undorítóak – vagyis futkosik tőle a hideg az ember hátán –, de az Arielle Kebbel által alakított, titokzatos Olivia mindenféle szupererő nélkül is rémisztő, ami egy cuki, szőke színésznőtől azért nem kis teljesítmény, bár a fegyverarzenál, amit mellé adtak, azért segített.
Ezek mellett pedig a krimi szál is működik: a Hightower-dolog kellőképpen érdekes, és éppen annyira foglalkoztatja a nézőt, mint Olivia rejtélyes foglalkozása, Bobo mennyasszonyának gyilkosáról nem is beszélve. De biztos vagyok benne, hogy ezeken túl is tűnnek majd fel érdekes szálak – mint például a városkában fel-feltűnő motorosbanda, Creek apja, vagy a Manfred háza alatt rejtőző gonosz.
És igen, a széria vizuális élvezeteket is nyújt (vagyis vannak benne szexi pasik és csajok).
Összegezve a dolgot, bár a Midnight, Texas nem magasművészet, azért remek szórakozást nyújt, és annyi szent, hogy engem megvett kilóra.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
