A skizofrénia, a mániás depresszió, a depresszió és a poszttraumatikus stressz szindróma (PTSD) elég hitelesnek tűnő ábrázolása ez a film.
Nehéz, mert egyik oldalról hatalmas öröm, hogy foglalkoznak a témával, hogy ilyen film fellelhető és nem álcázott, tudatosan dokumentálná valamiként a betegségeket, a másik oldalról pedig mégis egy film, és véleményt mondanék róla, de mindezt „kívülállóként” félve teszem. Nehéz, mert annyira hitelesen hozzáragasztották a film történéseit a valóban betegekhez, mintha véleményt mondva a filmről, valójában az érintettek életéről mondanék véleményt. Azt éreztem, hogy a film igyekszik tabukat, sztereotípiákat lerombolni és egyben reményt adni – ezáltal mindenkihez szólni.
Éppen ezért a tények talaján igyekszem elindulni. Közel másfél óra alatt Lucy (Brittany Snow), Grace (Sarah Hyland), Allison (Sofia Vassilieva), Eddie (Mitch Rouse) és Maggie (Jennifer Hudson) története bontakozik ki szemeink előtt. Közülük hárman, és az egyikük anyukája és másikuk nővére beteg. Nem kérték, így nem is lehet haragudni betegségük miatt. Azonban a családjuknak ez nem egyszerű – a szeretet sok mindenre képes áldozatos munka árán ugyan, de mindenhez nem elég csak a beteg vagy csak a családtag/ápoló/közeli hozzátartozó. Kell a segítség ÉS kell a beteg – egyedül nem megy. Viszont sok türelemmel, elfogadással, kitartással és persze lemondásokkal már el lehet indulni egy úton. Egy úton a fényesebb jövő felé. Ez az üzenete a számomra ennek a filmnek.
Ki hívna tiszta fejjel őrültnek bárkit is, aki szenved? Mégis, a készítők megjelenítik azokat is, akik nem értik mi folyik ezekkel az emberekkel. Ez egy érdekes ábrázolás, mert azt mondja, hogy aki valóban szeretettel fordul oda, és tényleg meg akarja érteni, az meg is érti, vagy ha nem, akkor pedig elfogadja, amit még nem ért. A színészek remekül játszanak. Mitch Rouse arcán tényleg látszik a mély elkeseredés és a reménytelen tehetetlenség. Van benne átérzett szerelem, tettre kész empátia, szörnyű önmarcangolás, tépelődés, és csendes megnyugvás – meg humor. Fekete humor, keserű humor, ijesztő humor és reális humor. Habcukorhumor nincs benne, ez egy fanyar film, életszagú, ezért ijesztő is, hisz környezetünkben történik. Nem mindig tudjuk megmondani a kiváltó okot, És nem mindig tudunk gyors megoldást rá, Vagy teljes megoldást. De hogyha nem figyelünk rá, csak rosszabb lesz, elhatalmasodik és nagyobb fájdalmakat is okoz. Míg, ha gondoskodunk róla, nagyon messzire eljuthatunk…
Arra készülj, hogy ez nem egy szórakoztató céllal készült film. Ez egy film a mentális betegségekről. Tényleg az. És szerintem ebben a témában egy nagyon jó alkotás, tekintve, hogy bemutatja a betegek élményét több szinten és bemutatja a probléma beágyazott komplexitását, a környezetet, amelyben esélyük lehet „jobban lenni”. Reális képet kapunk a betegségek és a betegek megítéléséről is a 21. században és arról, hogy milyen kilátásaik lehetnek.
Szakszerű segítséggel és szeretetteli környezettel kibélelve kiemelhetjük ezeket az embereket a kafkai féregre rázárt ajtó mögül.
Szerző
- Korábbi szerkesztő
Korábbi cikkek
Dráma2017-07-28Öt történet az elmezavarról (2013)
Fantasy film2017-07-23Picasso kalandjai – 1978
Könyv2017-05-06Müller Péter – Isten bohócai
Film2017-04-01Brüno – a polgárpukkasztó
