Picasso kalandjai – 1978

Többször nézhető, hamisítatlan komédia minden időkre. Gúnyba és kacagásba göngyölt történet a 20. század hajnalán élt társadalomról, művészvilágról.

Már ahogy cseperedett, tudni lehetett, hogy nagy tehetséggel van megáldva az ifjú Pablo (Gösta Ekman Jr). Édesapja elviszi ezért őt az akadémiára tanulni, ahol siker és elismerés a kenyere. Nagyon büszke rá a család. Az érzelmekkel fűtött spanyol környezetben aztán apja tetszhalála után fojtogató lett a családi fészek, ezért hát elhagyja azt. A századforduló körül nagyon sokat fest, de nem tudja eladni képeit, ezért éhezik. Apja kopog be hozzá váratlanul egy napon, a meglehetősen szerény tetőtéri hajlékába, és onnantól fellendül élete – mecénást szerez Pablonak, így az bekerül a gazdag művészvilágba, a krémbe. És itt indulnak az újabb izgalmak…

Mint sejthető, nem kifejezetten ragaszkodik mindenütt a valósághoz a mű, de nagyon szimpatikusan teszi ezt – légies humorral szárnyalhatunk végig a filmkockákon. Ez a szatíra hatalmas: markáns színészi megoldásokkal nevettet és grafikákkal, karikatúrákkal érzékeltet. A képek elénk hozzák Picasso figuráit, fantáziájának szüleményeit. Az egész film mindenki számára érthető a sztereotíp angol, spanyol, német használatának ellenére is (vagy talán éppen emiatt?). Lehetünk bármilyen ajkúak, a művészet és az azt támogató érzelemvilág egyetemes. Pablo Picasso műveibe mindenki azt lát bele, amit akar.

Picasso ügyefogyott, olykor meg nem értett karaktere mindenkiben ott él: hősies és kétbalkezes, de mégis „genial”. A sok kuszaság, ami zajlik a filmben valójában mély értelmet hordozhat: hogy a bennünket szétválasztó kulturális különbségek (pl. nyelv) valójában egy tőről fakadnak, mely tő a művészet, és ez összeköt minket. A testbeszéd, a burleszk, a hanglejtés, minden nonverbális elem a közös alap, amiből építkezhetnek a kapcsolatok és olyan jó, hogy ez nem csak üres gondolat, hanem maga az alkotás is e módon jut el nézőihez, bemutatva, hogy lehetséges mindenkihez szólni, hogy még az eltérő kultúrák is tartalmaznak olyan azonos fundamentumokat, amelyeket igen is érdemes megjátszani. Képet fest a politikai, művészi ágakról és kigúnyolja mindet. Nem veszi komolyan, ahogyan magát sem.

Lelkendezem a filmen, tetszik a kifejezővilág (a különböző színhelyek megegyező helyen való berendezése volt az egyik kedvencem – nagyon ötletes, kicsit fapados hatású. Na meg a sínen keresztben közlekedő vonat… „out of the box” megoldások teljes kavalkádja vonul fel előttünk) és a téma (a társadalom kicsit másképp.) Nekem azt üzeni, az élet egy mese, és mindenki a maga dramaturgja – úgy színezed ki, ahogyan csak szeretnéd.