Van egy olyan érzésem, hogy Lily Collins vezekel a City of Bonesért (vagy ezzel csak így vagyok így?) – már a Tükröm, tükrömben is jó volt, a The Last Tycoon egyenesen megvett kilóra, és most pedig egész jól alakított a To the Bone-ban is, ami egy olyan témát vesz górcső alá, amivel igenis foglalkoznunk kell manapság: az anorexiát.
Ellen (Lily Collins) húsz éves, művész, és anorexiás – és ez nagyjából ki is adja lényének nagyját. Az utóbbi időszakot főleg bennlakásos kezeléseken töltötte, ám azok nem sokat használtak, főleg mivel a lány negatív hozzáállása miatt mindenhonnan kirúgták. Mondjuk persze Ellen pesszimizmusának és sötét világszemléletének is megvan a maga háttere: régebben az anorexiája ihlette rajzokat posztolt a Tumblrjére, amiken felindulva egy lány öngyilkos lett, amiért Ellen önmagát okolja. Aztán erre még rátesz egy lapáttal családi helyzete: anyja, Judy (Lili Taylor), bejelentette, hogy leszbikus, mikor Ellen tizenhárom éves volt, és most barátnőjével (Brooke Smith) Phoenixben, egy alternatív lovasterápiával foglalkozó farmon; mindeközben Ellen apja annyit dolgozik, hogy a család sosem látja, mostohaanyja, Susan (Carrie Preston), pedig hiába próbálkozik, szinte mindig csak ront a helyzeten. Az egyetlen ember, aki csak egy kicsit is megtalálja Ellennel a közös hangot, az a mostohatestvére, Kelly (Liana Liberato), de ő sem tud neki segíteni. Végső elkeseredésében Susan bejuttatja Ellent egy, a szokatlan módszereiről ismert, specialistához, Dr. Beckhamhez, aki kijelenti, hogy Ellennek elsősorban el kell dönteni, hogy meg akar gyógyulni, és ragaszkodik hozzá, hogy a lány részt vegyen egy hathetes, bennlakós programon az általa vezetett intézetben, ami viszont jobban emlékeztet egy családi otthonra, mint egy kórházra.
Bizonyos szinten a To the Bone nem a gyógyulás története, sőt, talán nem is az anorexiáé. Inkább azé, hogyan is jut el Ellen arra a pontra, hogy függőségét – hiszen az anorexia egy függőség – beismeri, majd eljut a mélypontra, ami segít neki eldönteni, hogy meg akar gyógyulni. Ennek megfelelően a film cselekménye egy folyamatos, lassú zuhanás, akkor is, ha éppen vannak felemelőbb pillanatok (amiket azonban mindig újabb kudarc követ), hogy aztán leérjünk a gödör legaljára, és a végén éppen csak láthassuk, ahogy Ellen elkezd kimászni onnan.
Amit azonban kicsit furcsának találtam a filmben, az az, hogy a promóanyag mekkora hangsúlyt helyezett Keanu Reaves karakterére – jó, persze, nagy név, meg nem is azt mondom, hogy nem fontos szereplője a filmnek (mert az), egyszerűen csak úgy éreztem, hogy Luke (Alex Sharp), Beckham intézményének egyetlen hímnemű lakója fontosabb Ellen személyes utazását tekintve. Valamilyen szinten Luke és Ellen a skála két végét képviselik: mindkettejüknek megvan a maga tragédiája (Luke balett-táncos, azonban egy sérülés veszélyezteti a karrierjét), azonban míg erre Ellen végtelen pesszimizmussal reagál, addig Luke csupa lelkesedés, aki magára vette, hogy az intézet összes lakójának személyes drukkere legyen.
Amúgy persze a többi bennlakó beteg is érdekes, bár ők sajnos nem kaptak akkora teret, hogy igazán csilloghassanak: Megan (Leaslie Bib) az anorexiája ellenére is teherbe esett; Kendra (Lindsay McDowell) fekete, leszbikus és mellesleg testes, ami ellent mond a sztereotípiáknak; Pearl (Maya Eshet) imádja a pónikat; Anna (Kathryn Prescott) titokban hánytatja magát; Tracy… Tracy (Ciara Quinn Bravo) meg csak úgy van. Az igazat megvallva, lenne annyi sztori ebben a bandában, hogy simán kijöjjön belőle egy sorozat. Halljátok, Netflix fejesek?
Szóval a To the Bone jól fogja meg a témát, és bár nem egy felemelő élmény, érdekes, amit mond. Ez persze azt is magába foglalja, hogy van benne pár dolog, ami kiverheti a nézőnél a biztosítékot (nekem például a jurtás jelenet volt ilyen Ellen és az anyja közt a film vége felé). A film nagy erénye viszont, hogy számos oldalról körbejárja a témát, bemutatva azt is, hogy sokszor az árt a legjobban, aki segíteni akar, és hogy vádaskodással nem lehet semmire sem jut.
Összességében nem azt mondom, hogy a To the Bone mindenkinek való, viszont ha valaki egy súlyosabb, elgondolkodtatóbb filmre vágyik, annak érdemes megpróbálkoznia vele.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
