„Minden kalóz ennyire bolond? Igen…”
Az élet vizének sikertelen megízlelése után Jack Sparrow Kapitánynak voltaképp nem marad semmije, csak a tájolója és az üveg rumja, meg pár embere, akik parányi tiszteletet sem éreznek iránta. Egy mondhatni nincstelen, lenézett kalóz, aki képes odáig süllyedni, hogy becses tájolóját becserélje egy üveg rumra… Eközben a legendás Shalazar kapitány (Javier Bardem), aki az Ördög Háromszögében eset csapdába, kiszabadul a fogságból és útnak indul, hogy levadássza a tenger összes kalózát, de kifejezetten egyet, magát Jack Sparrow-t, aki oda jutatta.
Kezdjük azzal, hogy maga a film nem élvezhetetlen, határozottan jobb élmény, mint a negyedik rész volt, de annak ellenére, hogy úgy harangozták be, hogy ez már visszanyúl az első rész szeretett elemeihez, annyira ez mégsem sikerült neki.
Alapból el van hibázva az egész, mivel úgy tűnik a készítők olyan lusták voltak, hogy nem nézték meg az előzmény filmeket, kifejezetten az első hármat, és összekuszáltak pár dolgot, ami így elérte, hogy vagy az első háromnak nincs értelme bizonyos pontokon, vagy ennek a résznek. Voltaképp kis, de ugyanakkor hangsúlyos dolgokról van szó, és nekem ezért bőven hagy keserű szájízt, mert nem tudom egyeztetni a többi résszel, és nekem ezért nagyon kilóg a sorból.
Ami viszont rendben volt, az maga a kaland, a hangulat, a látvány és a megszokott humor. Annak ellenére, hogy Jack még mindig egy, amúgy már-már hanyagolható antihős karakterében ragadt. Inkább mellékszereplője az eseményeknek, min mozgatórugója, természetesen szerettem, de már nem tudott a karaktere olyan mélységeket nyújtani, mint mondjuk a fiatalok jelleme, vagy Barbossa, akiről először azt hinné az ember, hogy megint csak iderakták, mert bele illik a képbe, de majdhogynem ő lett a legrétegeltebb karakter, ami azért nagy szó. Az új szereplőkkel sincs semmi bajom. Henry (Brenton Thwaites) és Carina (Kaya Scodelario) is nagyon szimpatikusak, talpraesettek, és bár egyértelműen Will és ELizabeth-et szeretnék megszemélyesíteni az első részből Jack mellett, mégis kellemes vérfrissítésként szolgáltak.
A főgonosz, Shalazar kapitány véleményem szerint nagyon ütősre sikeredett. Azzal a karizmával és kegyetlenséggel rendelkezik, mint amivel annak idején Barbossa is, és nem igazán számít neki az emberi élet, főleg nem a kalóz élet, és az a szomorú, hogy a végén a saját emberei élete sem. Végtére is olyan szívtelenné vált, mint az az emberi létforma, amitől annyira iszonyodott, vagy inkább rosszabbá.
Mint mondtam a fellépő történeti anomáliák ellenére, a kaland nagyon a helyén van és kifejezetten szórakoztató és kreatív volt, a végkifejlet pedig szép lezárás a meglévő karaktereknek, kivéve Jacknek, aki láthatóan egy új kalandra indult, miután visszakapta a Gyöngyöt. Igazából, miután elővezették, hogy ő a kakaózok közt is szégyenteljesnek számít, én valami dicsőséges véget váram neki, de úgy tűnik ez még várat magára. Olyan véget, mint mondjuk a második rész végén, mikor tudjuk, hogy ő egy kalóz, és nem is igazán nagy hős, mégis egy heroikus jelenetet kapunk tőle, s én pontosan valami ilyenre várok, mert valahogy az ő menő, és ikonikus karakteréhez nem illik disznóól, a sár és a csóróság.
A színészekkel semmi baj nem volt, kifejezetten szerettem Javier Bardemet, mint Shalazar kapitányt, nagyon meggyőzően alakított. A fiatalok is, ahogyan a karakterük, úgy ők maguk is nagyon kedvelhetőek voltak. Akiről nem tudom eldönteni, hogy ennyire zseniális, vagy csak egyszerűen folyamatosan volt valami kábító a szervezetében, az Johnny Depp. Bár a beszámolók alapján inkább az utóbbi az igaz, és ez meg is látszik a játékán, és nagyon kívánom neki, hogy újra összeszedje magát minden téren, és visszamásszon az A kategóriába ahová való.
Összegezve: számomra keserű szájízt hagyott ugyan, még rajongóként is a sok logikátlan momentum miatt, de ettől függetlenül élvezhető, szórakoztató, amilyennek egy kalandfilmnek lennie kell, bár ötödik rész révén kicsivel több tartalmat és tanúságot elbírtam volna még.
Szerző
- Korábbi szerkesztő
