Oldal kiválasztása

Bevallom, azok közé tartoztam, akik teljesen meg voltak elégedve az Andrew Garfield-féle Pókemberrel, és evégett szkeptikusan fogadták, hogy új színész fogja alakítani a hálószövőt. Az Amerikai Kapitány: Polgárháború azonban már tavaly minden kétségemet eloszlatta a váltással kapcsolatban, a Hazatérés pedig csak fokozta ezt az érzést, hiszen talán nem túlzás azt állítani, hogy a marveles banda éppen most hozta össze az eddigi legjobb Pókember-filmet.

A New York-i csatát követően Adrian Toomes (Michael Keaton) kockázatos beruházást tesz, amikor új teherautókat vesz, hogy cégével részt tudjon venni a város feltakarításában, amitől busás profitot remél. Azonban alig kezdik el a munkát, mikor a kormány máris kiveszi a kezükből a munkát, a csőd szélére taszítva Toomes családját. A férfi és munkatársai azonban csak meglovasítanak némi chitauri technológiát a helyszínről, amiből elkezdenek fegyvereket gyártani és azokat árusítani – hiszen a szükség törvényt bont.

Aztán rögtön ugrunk nyolc évvel későbbre, mikor is Tony Stark (Robert Downey Jr.) Németországba rendeli a szuperhős-szerepet éppen csak próbálgató Petert (Tom Holland). Az európai kaland teljesen feltüzeli Petert, aki reméli, hogy beléphet a Bosszúállók közé, lelkesedését azonban Tony elintézi mindössze annyival, hogy „majd hívunk”, és hogy a srác tartsa a kapcsolatot Happyvel (Jon Favreau). A következő két hónapban Peter mással sem törődik, csak azzal, hogy Tonynak bizonyíthasson, ami viszont az iskola és a barátok rovására megy. Azonban minden fordulatot vesz, amikor a srác először is lebukik legjobb barátja, Ned (Jacob Batalon) előtt, majd pedig megpróbál megakadályozni egy rablást, ahol a bűnözők a Toomes és csapata által készített fegyvereket használták, amit követően Peter minden tőle telhetőt megtesz, hogy megtalálja és megállítsa a rosszfiúkat.

A film talán legnagyobb erőssége, hogy valóban kölyökként kezeli Petert – mert hiszen az is! Peter próbálkozik, néha összejön neki, néha nem (pl. elkapja a biciklitolvajt, de nem tudja kideríteni, kié is s bicikli), de közben meg van róla győződve, hogy ő mindenre képes, és hogy a „felnőttek” jogtalanul fogják vissza, ami ellen lázad, és ennek persze az lesz a vége, hogy hibát hibára halmoz. Viszont nagy erénye a filmnek és a karakternek is, hogy Peter tanul ezekből a hibákból, és amikor a sztori végén súlyos döntés elő kerül, helyesen dönt. Ráadásul emellett a felnőtté-válás-narratíva mellett gyönyörűen jön a klasszikus Pókember-humor – vagyis Peter beszólásai –, megspékelve Tonyval és Happyvel meg még egy jó pár karakterrel (Peter tanára például hatalmas arc), az alap kis MCU-s csipkelődésről nem is beszélve. Apropó: a második stáblista utána jelenet a legnagyobb marveles trollkodás, amit valaha láttam.

Peter mellett Toomes, vagyis a Keselyű, is egész ügyesen kidolgozott karakter. A fickó tipikus kisemberként indul, aki megelégeli, hogy „a kormány mindig kiszúr vele”, és ezért új utat választ a sikerhez. Valamilyen szinten rettentő amerikai dolog ez, azért lássuk be. Azonban ami igazán érdekes Toomesban, hogy megvan a maga morális kódja – lehet, hogy bizonyos pillanatiban egy valódi pszichopata, aki egy csepp megbánás nélkül gyilkos, ha viszont egy másik szempontból tekintünk rá, akkor meg egy kifejezetten rendes ember. A lényeg itt az, hogy a jó és a rossz nem különíthető el teljesen egymástól, viszont a cél nem mindig szentesíti az eszközt.

Történet is nagyon ott van a szeren, a sztori ügyesen ötvözi a szuperhős- és a kamasz-narratívát – a bár csúcspont lehetett volna kicsit epicebb –, és Tony, mint Peter mentora, is pont csak annyit van színen, amennyit kell, vagyis egy cseppet sem vonja el a reflektorfényt Peterről, viszont jelenléte egy nagyon kellemes kis pluszt jelent. Viszont így is történik valami nagyon fontos Tony életében a film végén, amit nagyon tipikus Marvel/Vasember-stílusban adnak elő, és amivel szerintem a stúdió kicsit a Polgárháborúért vezekel a rajongók előtt.

És, és, és… annyi, de annyi finom kis képregényes utalás volt! Olyan kis apróságok, tényleg, amiket hallva, ha az ember olvassa a képregényeket, felcsillan a szeme, de nem olvassa, az sem baj, mert tulajdonképpen nagyon plusz információval a sztorit illetően nem szolgálnak. Viszont megemlítették Miles Moralest! (Lábjegyzet: ha valakinek nem lenne ismerős a név, Miles egy néger kiskölyök, aki az Ultimate Univerzumban Peter halála után ölti magára a pókszerkót). Szóval azért is jár a hatalmas dicséret.

Viszont volt két dolog, amit nem nagyon tudok hová tenni. Na, jó, egy dolog, amit nem tudok hová tenni, és egy dolog, amit nem vagyok hajlandó elfogadni. Az előbbi az Michelle (Zendaya) – a csaj Peter osztálytársa, egy okos, cinikus, lázadó jellemű lány, aki indokolatlanul sok időt tölt a vásznon ahhoz képest, hogy gyakorlatilag semmi lényegeset nem tesz hozzá a történethez. Ami számomra mondjuk azt jelenti, hogy biztos, a következő filmben nagy szerepe lesz – én pedig nagyon remélem, hogy ez azt jelenti, hogy majd belőle lesz Fehér Tigris. (Kérlek, csináljatok belőle Fehér Tigrist.)

Amit viszont nem vagyok hajlandó elfogadni, az az idővonal: a filmben elmondottak szerint a történet nyolc évvel a New York-i csata, és két hónappal a Polgárháború eseményei után játszódik. Az előbbi adat egyszerűen csak zavaró, hiszen nem igazán értem, hogy telhetett el ennyi idő az MCU-ban (mikor a való életben meg csak öt évről beszélünk), bár gondolom, hogy ezért kellett az a távlat, hogy Toomes története jobban passzoljon a filmbe. A másik dátummal meg csak annyi a bajom, hogy a Hazatérés szeptember közepén játszódik, tehát akkor a Polgárháborúnak nyáron kellett, viszont ha jól emlékszem, Peter anno a suliból jött, amikor Tony először találkozott Tonyval a Polgárháborúban, aztán arra hivatkozott, hogy házija van… Mondjuk bevallom, ez már szőrszálhasogatás.

Azonban összességében tényleg nagyon-nagyon-nagyon jó lett a Hazatérés, ami működik coming-of-age–sztoriként és szuperhősmoziként is, és ami igazi csemege nem csak az MCU-rajongóinak, hanem a képregényes bagázsnak is. Úgyhogy le a kalappal, srácok!

Szerző

Orlissa
Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.