Szóval a tapasztalat azt mutatja, hogy számítógépes játékokból ritkán lehet jó filmet csinálni. Ezzel szemben azonban a Nyom azt bizonyítja, hogy társasjátékokból viszont lehet.
Hat vendég érkezik a rejtélyes udvarházba: Mrs. Peacock (Eileen Brennan), Mrs. White (Madeline Khan), Plum Professzor (Christopher Lloyd), Mr. Green (Michael McKean), Mustard ezredes (Martin Mull) és Miss Scarlett (Lesley Ann Warren) – amik persze csak álnevek, hogy védjék a vendék személyazonosságát. A hat emberben látszólag nincs semmi közös, azonban az esemény szervezője, az inas Wadsworth (Tim Curry), hamarosan felfedi, hogy a látszat csal: nem csak, hogy mind a hat vendégnek kapcsolata van Washingtonnal, hanem ráadásul mindannyiukat zsarolja valaki. Hamarosan maga a zsaroló, Mr. Boddy (Lee Ving) is megérkezik, aki azonban már nem hagyja el a házat – mivel gyilkosság áldozata lesz. Csak éppen nem egészen egyértelmű, hogy ki, hol, és mivel is ölte meg… Így hát a hat vendég, Wadsworth, és a szobalány Yvette (Colleen Camp) nekiáll a nyomozásnak, hogy még a rendőrség megérkezése előtt kiderítsék, hogy nyolcuk közül ki is a gyilkos.
Tehát a készítők itt nem kisebb fába vágták a fejszéjüket, mint hogy a Cluedo-ból készítsenek filmet, méghozzá nem is akármilyet, hanem vígjátékot. A feladat nehézségét mi sem illusztrálja jobban, mint hogy a forgatókönnyvvel először az angol drámaírás egyik legnagyobbját, Tom Stoppardot bízták meg (aki olyan filmeket is jegyez, mint a Szerelmes Shakespeare és a Rosencrantz és Guildenstein halott, és aki előtt térdre borulok), aki azonban egy év után feladta. De aztán Jonathan Lynn szövegkönyvével csak elkészült a film, és azt hiszem, jogos, amikor azt mondom: hála az égnek!
Jó, mondjuk valami hatalmas, nyomozós ívet senki se várjon ettől a mozitól – bár azért van egy pár rejtett kis nyom –, mert a gyilkosság ellenére itt igazából mégsem azon van a hangsúly. Arról nem is beszélve, hogy a társasjáték szellemét megőrizzék, a filmhez három különféle befejezés készült el (amik közül szerintem a harmadik üti a legnagyobbat). Anno amúgy, amikor még a mozikban ment a film, az egyes színházak különböző befejezéseket játszottak, a házi lejátszásra szánt kiadások azonban már mind a hármat tartalmazzák – sőt, ha minden igaz, a DVD-verzió még egy „Lepj meg!” opciót is tartalmas.
De nagyon elkanyarodtam – szóval a lényeg az, hogy itt nem az a fontos, hogy elkapjuk a gyilkost, hanem az, hogy a nyomozás alatt mennyit nevetünk. Mert, a nap végén, itt mégiscsak egy Mel Brooksra hajazó, agyament vígjátékról van szó. És ez végtelenül jól áll neki! El sem tudom mondani, hányszor nevettem fel – jó hangosan! – miközben néztem a filmet. Folyamatosan röpködnek a poénok, a vicces szójátékok, a bukdácsolások, az agyament gagek… Amúgy pedig igen, a film jó pár szállóige-gyanús sort is produkál. És mindezek mellett ráadásul még Amerikának sem mer beszólni – és amikor beszól, azt nagyon ügyesen teszi.
Szóval le a kalappal – nem tudom, hogy egészen a múlt hétig miért nem hallottam erről a filmről, mert ez egy remekmű, amit mindenképpen érdemes megnézni. Amúgy elméletileg létezik magyar szinkron, csak én nem találom sehol – valaki esetleg tudná, hol lelhető fel, légyszi, szóljon!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
