Van az úgy, hogy egy sorozat szimplán úgy elkapja a ritmust, hogy utána nehéz abbahagyni. Ha ehhez még erős történet, lebilincselő narratíva, és kiváló karakterizáció is párosul, akkor kifogtuk a főnyereményt. És az Underground pont ezt tette.
1857-ben járunk, mikor egy fiatal rabszolgát, Noah-t (Aldis Hodge), elkapnak a gazdájától való szökés közben. Miközben hazaszállítják, Noah egy éjszakát egy tömlöcben tölt, ahol az egyik haldokló rab megmutatja neki az üzenetet, amit a fara karcolt. Bár Noah nem tud olvasni, a szöveget lejegyzi, elrejti, és visszaviszi magával a gazdája ültetvényére – ugyanis az a szabadság záloga. Otthon talál is egy másik rabszolgát, Pearly Mae-t (Adina Porter), aki tud olvasni, és az asszony elmondja neki, hogy a szöveg valójában egy dal, amibe kódolva beleköltötték, hogyan lehet eljutni északra, a szabadság földjébe. Innentől kezdve Noah és társai – Pearly Mae, a férje, a prédikátor Moses (Mykelti Williamson), és a kislányuk, Boo (Darielle Stewart); a hatalmas erejű Zeke (Theodus Crane); a kamasz Henry (Renwick D. Scott II), és a kétszínű és ambiciózus Cato (Alano Miller) – szökésre készülnek. Noah bevonja még a tervbe Rosalee-t, és nagy házban szolgáló mulatt lányt, akin megakadt a szeme. Rosalee anyja, Ernestine (Amirah Vann), az úr, Tom Macon (Reed Diamond) szeretője, aki arra használja fel pozícióját, hogy egyengesse Rosalee és két fia, az asztalos Sam (Johnny Ray Gill) és a mindössze hét éves James (Maceo Smedley) útját. Mindeközben Tom Macon (aki amúgy északi, csak beházasodott délre, és még a felesége nevét is felvette) fivére, az északi ügyvéd John Hawkes (Marc Blucas), és annak felesége, Elizabeth (Jessica De Gouw), csatlakozik a földalatti vasúthoz, ami segíti a rabszolgák északra szökését. Rajtuk kívül fontos játékos még August Pullman (Christopher Meloni), az iskolázatlan rabszolgavadász, aki maga sem tudja, miért is űzi ezt a hivatást: a pénzért, ami az életben maradásért kell, vagy megszállottságból?
Természetesen ennek a sorozatnak is már azután álltam neki, hogy elkaszálták, mindössze két évad és húsz epizód után, amit mondjuk négy nap alatt be is daráltam (bár a második évadról majd csak legközelebb fogok regélni, addig is legyen elég annyi, hogy na, azon jó sokat forgattam a szememet). Mondjuk nem is csoda, hogy hamar végeztem vele, hiszen az embert szinte rögtön elkapja a gépszíj, és már sodorja is a narratíva árja. Elhagyva a sallangokat: baromi jó az első szezon.
Jó, persze, egy elég standard rabszolgaszökés-sztoriból indulunk: vannak sanyarú sorsú feketék, szemét gazdák, meg szimpatizáns fehérek, mint ahogy arra számítani is lehet egy ilyen történetben. Azonban a sztori nem ál meg itt!
Bevallom, az első dolog, ami igazán megfogott az Undergroundban, az a zene volt, a készítők ugyanis a tizenkilencedik századi környezethez – a néha-néha felszólaló klasszikus gospel mellett – modern, elektronikus, főleg afroamerikaikra jellemző számokat párosítottak (szégyen, tudom, de az első részben egy Kanye Wast szám is elhangzik, ami még tetszett is). És mindez remekül működik! Az egész összeállítás valami utánozhatatlan hangulatot ad a szériának. De a modern zene mellett ebbe még besegít a kameramozgás is, ami néha jobban emlékeztet egy heist movie-ra, mint egy történelmi drámára.
Ezen felül a karakterek is remekek, sokszínűek, árnyaltak, és vannak hibáik. Noah vakmerő és áldozatkész, viszont nem mindig gondolja át, mit cselekszik; Cato csakis a saját érdekeit nézi, de ő is képes jócselekedetekre; Tom Macon nehezen képes beilleszkedni a déli társadalomba északi gyökereivel, és talán ez is vezet ahhoz, hogy Ernestine képes őt irányítani; John Hawkes lelkes és jóakaratú, de nem tudja, mibe is vágja a fejszéjét. És akkor még nem is beszéltünk nőkről, ugyanis az Underground számos erős női karaktert is felvonultat: Rosalee kedves és félénk, ám mindig helyén van az esze, és bizony sokszor túljár a férfiak agyán. Ernestine ravasz és álnok, viszont mindent a gyerekeiért tesz; Elizabeth pedig aziránti bánatát oltja a feketék megsegítésbe, hogy nem lehet gyereke (amúgy Johné és Elizabeth-é az egyik legegészségesebb párkapcsolat, amit mostanában a képernyőn látok).
És annyi, de annyi emlékezetes és szívszorító és gyönyörű jelenet van az első évadban, ami emlékeztet minket arra, milyen nehéz is volt ezeknek az embereknek az élete akkoriban! A kis néger csecsemő temetése; James a ketrecben; August és Ernestine; Tom Macon és Ernestine; Elizabeth Booval. És még sorolhatnám.
De nem teszem. Azt hiszem, már éppen eleget mondtam ahhoz, hogy meggyőzzem az olvasókat: tessék szépen megnézni az Undergroundot! Legalábbis az első évadot. A második már más tészta.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
