Valljuk be, igencsak gyenge televíziós szezonon vagyunk túl – elég csak rápillantani, mennyi új széria is kapott idén kaszát –, így hát külön öröm volt belebotlanom a The Last Tycoonba, mivel már nagyon régen nem ragadott így magával sorozat.
A harmincas években, Hollywood aranykorában járunk. Monroe Stahr (Matt Bomer), a Brady American stúdió fiatal, zsidó származású, karizmatikus, idealista, ám perfekcionista – ami néha surlódáshoz vezet közte és a stúdió többi alkalmazottja közt – művészeti vezetője nagy fába vágta a fejszéjét: életrajzi filmet akar készíteni két éve egy balesetben elhunyt filmsztár feleségéről, az ír bevándorló Minna Davisről (Jessica De Gouw). A stúdió tulaja, a nőcsábász Pat Brady (Kelsey Grammer) alapvetően vevő Monroe ötleteire – hiszen tudja, a fiatal géniusz a stúdió sikerének záloga –, ám a Németországban frissen hatalomra jutott nácik keze egészen Hollywoodig elér: a német követség egy „szakértőt”, Dr. George Gysslinget (Michael Siberry) küld a stúdióhoz, akinek feladata, hogy biztosítsa, a cég nem készít olyan filmet, ami sértheti a német öntudatot. Hiszen egy új törvény szerint Németország nem üzletelhet olyan stúdiókkal, akik akárcsak egy német ideológiának ellentmondó filmet is készít – és mivel Németország az egyik legnagyobb idegen felvevőpiac, Brady is behódol a náciknak, ami viszont kifejezetten kellemetlenül érinti Monroe-t, hiszen Gyssling a feleségéről készülő filmbe is bele akar szólni. Brady tizenkilenc éves lánya, Celia (Lily Collins) azonban nem osztja apja véleményét – a talpraesett és határozott fiatal nő, akinek, apja tervei szerint mindössze annyi lenne a dolga, hogy hozzámenjen egy orvoshoz vagy ügyvédhez, szinte isteníti Monroe, és el is határozza, hogy ő lesz az, aki „meggyógyítja” a férfi lelkét, és, hogy közelebb kerülhessen hozzá, még egy filmötlettel is előáll, amivel borsot törhetnek a nácik orra alá. Celiát még az sem tántorítja meg, hogy Monroe egy veleszületett, operálhatatlan szívbetegséggel küzd, és valószínűleg fiatalon fog meghalni.
Tudom, tudom, jó hosszú volt ez az összefoglaló, amiért bocsánatot is kérek, de az az igazság, hogy ezzel is csak éppen, hogy a felszínt kapargattam, mivel a sorozat – mit a sorozat, már rögtön a pilot – ennél sokkal többről szól. Feltűnik a szegénység és gazdagság ellentéte, az, hogyan tekintenek a stúdió mellett élő hajléktalanok a hollywoodi álomra, a filmkészítés ideája és valósága, a dekadencia és őszinteség, a faji ellentétek, tévképzetek és álmok, függőségek és józanság, és… és még folytathatnám. Ráadásul mindezt úgy rakták bele a hatvanperces pilotba, hogy az egyáltalán nem érződik töménynek.
Amúgy meg nem csoda, hogy ennyire jó az egész: a The Last Tycoon alapját F. Scott Fitzgerald utolsó, befejezetlen regénye adja (amúgy valóban számos olyan elem és gondolat feltűnik a sorozatban, ami a Nagy Gatsbyben is). A könyvből amúgy egyszer már készült filmes adaptáció a hetvenes években, amit bár nem láttam, olvasataim alapján benne a narratíva furcsa, fragmentált stílussal dolgozik, ezzel jelezve a könyv befejezetlen mivoltát. Amúgy ugyanez a technika a sorozatban is érezhető, és imádom, mert az egész sokkal emberibb, sokkal kézzel foghatóbb tőle. Na, szóval teljesen le vagyok nyűgözve, pont.
De a történeten és a narratíván kívül is minden hihetetlenül rendben van – a casting (mondtam már, hogy imádom Matt Bomert?), a színészi játék, a díszletek, a jelmezek, a hangulat… minden. Lehet, hogy most kicsit túlzásokba bocsátkozom, de esküszöm, ez egy mestermű. Remek produkciós érték, összetett történet komplex karakterekkel, akiknek mind megvan a maga gyengesége, ám mégis szimpatikusak maradnak, megfontolandó mondanivaló, de úgy, hogy a történet mégis szórakoztató marad… Imádom.
A The Last Tycoont az Amazon Prime készíti, akik igazából már tavaly elérhetővé tették a pilotot (hiszen a nézői visszajelzések alapján döntik el, miből rendeljenek be teljes évadot), a teljes, tízepizódos szezon pedig július végén válik majd elérhetővé. Szóval mindössze egyetlen kérdésem maradt: előreugorhatnánk július végére?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
