A mentalista, 1. évad

Szinte mindenki hallott már a sorozatról, sokan végig is nézték, és végig izgulták az eseményeket epizódról epizódra, azonban sokan vannak azonban, akik hozzám hasonlóan, csak néha TV-kapcsolgatás eredményeként, ruhahajtogatás közben találkoztak vele, nem követve a történetet, épp mindig megnézték, ha az ment. Évekkel később, az első egyetemi féléveim végén, mikor sokat rajzoltam a barátoméknál, a szobatársa ezt nyomta végig leadás közben, így a nagy részét ha nem is láttam, de hallottam. Így már nagyon érdekelt, mi is a nagy, a sorozatot összefogó történet, és nekiálltam rendesen megnézni. Azt hozzá kell tennem, hogy ez nekem is egy leadássorozat, tehát ami csak úgy megy, néha odanézek, de nem mindig, rajzoláshoz jó lesz.

Aki még nem hallott róla, annak elmondanám, hogy már az elején megismerkedünk Patrick Jane-nel (Simon Baker), aki CBI tanácsadójaként dolgozik, és gyilkossági ügyek felderítésében segédkezik. Hamar kiderül, hogyan is keveredett ide, ugyanis pár évvel korábban a családját meggyilkolta egy bizonyos Red John nevezetű sorozatgyilkos, így Jane elsődleges célja a rá utaló ügyek megoldása.

Kezdjünk is bele az első évadba. Nyilván itt a legtöbb a magyarázkodás, a múlt felemlegetése, meg kell ismernünk a háttérsztorit. Rengeteg a visszaemlékezés, melyek felfedik előttünk Jane „mentalista” múltját, mikor még szellemekkel kommunikálással és hiszékeny emberek átverésével kereste a kenyerét, és azt, hogyan is keresztezte az útját Red John. Bemutatkozik nekünk továbbá a CBI-os csapat, akiknek főhősünk dolgozik, a főnök, Teresa Lisbon (Robin Tunney), a szűkszavú Kimball Cho (Tim Kang), a mindig vidám Wayne Rigsby (Owain Yeoman) és az újonc Grace Van Pelt (Amanda Righetti).

A sok karaketbemutatás, magyarázkodás és hasonlóak ellenére nagyon erősen indít a sorozat. Izgalmas esetek, melyek magával ragadják a nézőt, és habár ez csak az első évad, ez is 23 rész, szóval egész jól sikerül a mellékszereplők kidolgozottsága terén is mélységekbe menni. Minél előrébb haladunk az évadban, annál jobban előtérbe kerül a jelen és háttérbe szorul a múlt, eleget nosztalgiáztak, ideje, hogy az aktuális történésekkel foglalkozzunk. Viszont ami igazából ott tart minket a képernyő előtt az természetesen maga a Red John ügy. Igen, tényleg elkezd a sorozat sokkal jobban foglalkozni a jelennel, de mindig tele van pumpálva az egész egy jó nagy adag Red John misztikummal, mert őszintén szólva erre vagyunk kíváncsiak. Ahogy pedig telnek-múlnak a részek – és itt most nem csak az első évadra gondolok, hanem az egész sorozatra – egyre több olyan „majdnem” pillanatban van részünk, amikor A mentalista teljesen tudatosan, szánt szándékkal buzerálja az agyunkat, hogy a „Most ilyen közel volt!” vagy a „Pedig minden jel arra mutatott, hogy most sikerül!” és a „Csak egy icipici hiányzott!” és társai dolgokkal kínozzon. Ez pedig egy idő után az első évadban elkezd idegesítővé válni, de szerencsére a következő két évad (azt hiszem kettő) már tanul ebből és sokkal jobban kezdi el építeni a jelen szereplői közötti kapcsolatot. Bár lehet hogy az is közrejátszik, hogy mikor nekikezdünk a sorozatnak még kis naív „Oh, oh my sweet summer child”-ok vagyunk, akik azt hiszik, hogy 23 rész alatt el lehet kapni a gyilkost.

Mindent összevetve nem hiába szeretik annyian ezt a sorozatot, hiszen izgalmas, színesek a karakterek és ez a fő történetszál végre kicsit kiemeli az összes többi nyomozós-gyilkolászós társa közül. Az első évad is megteszi a hatását, ugyanis ha szereted az ilyesfajta történeteket, egy pár rész után garantáltan rá fogsz kapni.