2002 júliusában egy baskír légitársaság utasszállító gépe, a fedélzetén 47 gyermekkel, 10.000 méteres magasságban összeütközött egy teherszállító géppel Überlingen felett. A valaha volt legnagyobb németországi légi katasztrófát senki nem élte túl. Hosszas vizsgálatok után kiderült, hogy a tragédiáért a légi irányító cég felel, a baleset idején ugyanis a szokásos (és javasolt minimum) kettő helyett csak egy fő volt szolgálatban, aki hiányos információk birtokában hibás utasítást adott az egyik gépnek. Az áldozatok hozzátartozóit peren kívül, jelentős kártérítési összegekkel próbálták engesztelni, azonban ez nem mindenki számára volt megoldás: az orosz Vitalij Kalojev, aki feleségét és két gyermekét veszítette el a tragédiában, végül személyesen állt bosszút a szerencsétlen légi irányítón.
Ezt a tragédiát dolgozta fel a tegnap óta a hazai mozikban is látható Utóhatás, főszerepben az idén 70 éves Arnold Schwarzeneggerrel.
A történet átiratában kettős perspektívából mutatják be az eseményeket, elsősorban nem a fizikai történésekre, hanem a lelki hatásukra helyezve a hangsúlyt. A Schwarzenegger által alakított építőipari munkás, Roman Melnik feleségét és állapotos lányát várja haza Kijevből. A reptéren azonban az a szörnyű hír fogadja, hogy a gép lezuhant. A tragédiába beleroppan, nem érti, hogy történhet ilyesmi. A légitársaság által felajánlott kompenzációt nem fogadja el, nem érdekli a pénz, mindössze egy dolgot szeretne: valaki végre ismerje el a felelősségét, és kérjen bocsánatot a történtekért.
A balesetért felelős légiirányító, Jake (Scoot McNairy) korábbi nyugodt, boldog élete szintén összeomlik. A bűntudat felemészti a lelkét, házassága válságba kerül, a munkáját elveszíti, a zaklatások, életveszélyes fenyegetések miatt kénytelen nevet változtatni és – családját hátrahagyva- másik városba költözni. Gyógyszeres kezelést kap, és még az öngyilkosság is megfordul a fejében.
Kettejük belső poklát, egyre mélyebb szenvedését, majd a fokozatos felépülést kísérhetjük nyomon. A filmet rendező Elliott Lester rendkívüli tehetséggel mutatja be, milyen stációkon megy át az értelmetlen veszteség után a gyászoló lélek, és hogy a jelentéktelennek számító, apró események, elejtett mondatok, önkéntelen gesztusok milyen pusztító vihart képesek kavarni. A kettősség ebben is megvan: egyrészt láthatjuk a film elején, hogy külön-külön szinte mit sem számító apróságok sorozata (egy ebédszünetre kiszaladó munkatárs, a telefonszerelők által újraindított telefonvonal, a főnök alkalmatlan időben adott utasítása, a legrosszabbkor befutó hívás) hogyan vezethet emberek százainak halálához. Másrészt végigkísérhetjük a két főszereplőt, amint a maguk poklát járják, láthatjuk, milyen impulzusok érik őket, amik aztán az újabb tragédiához vezetik őket.
Jake nem gyilkos, hanem a szerencsétlen véletlenek összjátékának áldozata, egy ember, aki összetörik a rá nehezedő irdatlan teher alatt. Egy ember, aki miután mindenét elvesztette, lassan-lassan talán talpra áll, és úgy fest, egy évvel a tragédia után talán a családja is visszatalál hozzá. Jake mindössze egy dolgot szeretne: hogy miután megbűnhődött, végre békén hagyják, és esélyt kapjon, hogy visszakapja a korábbi életének legalább a morzsáit.
Roman Melnik nem gyilkos. Mikor nekilát Jake felkutatásának, nem a bosszú vezérli, mindössze az igazságot keresi. Nem kell neki pénz, sem bosszú, egyetlen dolgot szeretne: a felelősök kérjenek végre bocsánatot. Melnik az egyik pillanatban még a családját izgatottan váró férj, apa és majdnem-nagypapa, a másik pillanatban már mindenét elveszített ember, akinek nincs mibe kapaszkodnia, nincs motivációja, és nincs vesztenivalója sem. Ha a légitársaság ügyvédei nem magas lóról, pökhendin tárgyaltak volna vele, ha nem nézték volna le származása és munkája miatt, ha felfogták volna az őt ért veszteség súlyát, és ennek megfelelően viselkednek, talán megnyugvásra talál. Melnik nem gyilkos, mindössze azt akarja, hogy végre valaki bocsánatot kérjen, és miután ezt nem kapja meg a légitársaság képviselőitől, Jake nyomába ered.
Ha egy másik napon, másik órában érkezik meg Jake-hez, talán másképp alakulnak a dolgok. Talán Jake összeomlik, bocsánatot kér, Melnik pedig megbocsájt. Mindkettőjük óriási terhet cipel, és Melniknek legalább akkora szüksége lenne arra, hogy megbocsáthasson, mint Jake-nek arra, hogy megbocsássanak neki. Ha egy másik napon, egy másik órában érkezik, Melnik és Jake talán üvöltenek, összeomlanak, sírnak, kibeszélik a dolgot, és felszabadulnak a régóta cipelt súly alól.
De Melnik rosszkor érkezik, Jake a családja nyugalmát félti, bocsánatkérés helyett visszatámad, és a két ember tragédiája megrázó véget ér: Melnik megöli Jake-et. A filmet az ismertetők előszeretettel mutatják be úgy, hogy Melnik bosszúra vágyik, de ez nem így van. Schwarzenegger játékában Melnik nem bosszút keres, csak igazságot, Jake megölése nem tervezett igazságtétel, hanem a véletlenek és rossz időben történő események sorozatának következménye.
Hogy az események láncolatának valójában mekkora utóhatása van, azt az egy évtizeddel később játszódó jelenetsorban láthatjuk. Roman Melnik tíz évet ül gyilkosságért. Szabadulása után első útja a temetőbe vezet a családjához, ahol egy fiatal férfival fut össze. A srác Jake fia, aki egy évtizede érleli magában a bosszút, keresi a tökéletes alkalmat Melnik megölésére. A döntő pillanatban végül nem húzza meg a ravaszt, de ez mit sem változtat a történteken: apró, lényegtelen és véletlen események sorozata, egy rossz mondat, egy rossz döntés családok generációit nyomorítja meg.
Arnold Schwarzenegger eddigi legnagyobb alakítását nyújtja ebben a megrázó drámában. Elképesztő hitelességgel és természetességgel, ugyanakkor átütő erővel mutatja be Roman Melnik tragédiáját, és a belső pokoljárását. Ez különösen amiatt figyelemreméltó, mert a családja elvesztését feldolgozni képtelen munkás fájdalma nagyon könnyen lehetett át tudott volna csapni ripacskodásba, de a színész játéka ennek ellenére végig hiteles és őszinte tudott maradni.
A hitelesség kapcsán pedig fontos megemlíteni a szinkront is. Schwarzenegger magyar hangja a zseniális Gáti Oszkár, és ezzel ismét bebizonyosodik, hogy a magyar szinkron nagyon jó is tud lenni. Az utóbbi évek tömegtermelése és rohanása miatt a szinkronizálás sajnos másodlagos szerepbe szorult, a hazai stúdióknak nagyon rövid idő áll rendelkezésére egy-egy film szinkronizálásakor, ami a minőség rovására megy. Pontatlan- vagy nem túl frappáns- fordítások, szájra nem illesztett szövegek és nem megfelelő, színtelen, élettelen hangjáték a jellemző. Ezért igazán üdítő élmény sok év után végre ismét minőségi szinkronmunkával találkozni. Gáti Oszkár, Barbinek Péter, Bogdányi Titanilla és többi tehetséges magyar színész ezzel a filmmel ismét bebizonyította, hogy a szinkronizálás művészet, a hangok játéka, a megfelelő hangszín, ütem, az érzelmek átadása mennyit tesz hozzá a filmélményhez.
A filmet június 1-től vetítik a hazai mozik, feliratos és szinkron változatban egyaránt, de most először kifejezetten arra buzdítunk mindenkit, hogy ha teheti, a szinkronos verziót válassza.
Szerző
