Oldal kiválasztása

A progresszív metál nem tartozik a legkönnyebben befogadható zenei stílusok közé, hiszen még metálos körökben is egy különálló tömegnek tűnnek eme műfaj kedvelői, és legyünk őszinték, ennek valamilyen szinten érthető oka van – ha emlékeztek arra a viccre, ahol metál vállfajait egy tündérmesés példán keresztül mutatják be, a progresszív hős az, aki a húszperces gitárszólójával unalomba kergeti a sárkányt, majd a toronyba felérve a királylányt is. Tényleg nem mindenkinek valók az agyat újrabarázdáló gitár-billentyű párbajok, és a nyakatekert témák (amiket a szóban forgó zenekar elképzelhetetlen magasságokba visz), ám szerény véleményem szerint, akit egyszer megfog ez a zene, azt többé nem fogja elengedni. Mindezek ellenére az amerikai Dream Theatert, azt hiszem, keveseknek kell bemutatnom: az idén harminckét éves zenekar képes volt a nehezen emészthető progresszív muzsikával is olyan ismertségre szert tennie, hogy képesek Európaszerte sportcsarnokokat megtölteni. A más, metál és rockszcénán belül mozgó zenészekre kifejtett hatásukról már nem is beszélve, hiszen, ha körbekérdezünk, biztosan nem csak progosok fogják például John Petruccit kedvenc gitárosukként emlegetni.

A banda időrendi sorrendben második, ám első díjnyertes albuma az Images & Words idén ünnepli megjelenésének huszonötödik születésnapját. Ennek fényében Petrucci és csapata január végén útnak indult, hogy zenéjével ismét meghódítsa Európát, és eljátssza elejétől-végéig a szóban forgó lemezt, kiegészítve pár régi és újabb dallal. Az istenek (mert hogy mindenki csak így emlegeti őket) össze is raktak egy tömör, háromórás műsort, amit tegnap este a „sündisznó” belsejében a magyar közönség is végignézhetett.

Több órányi várakozás és lépcsőn való lecsúszás után másodpercre pontosan este nyolc órakor elsötétült a csarnok, és az intro után (ami mellesleg egy Two Steps From Hell szám volt, piros pont jár annak, aki kiválasztotta!) felcsendült a The Dark Eternal Night zúzós kezdőriffje. Mikor korábban néztem a számlistát, nem gondoltam volna, hogy ez a dal jó lehet bulinyitóként, ám az energia, amivel belekezdtek, gyakorlatilag kivitte az üveget – na, meg vele együtt a fejemet is. A lendületből a The Bigger Picture elejére is jutott bőven, majd az instrumentális Hell’s Kitchen alatt kicsit lazulhattunk. Jött két szám a legújabb The Astonishingről a The Gift Of Music és az Our New World személyében, ami számomra a műsor második meglepetése volt, hiszen azon az albumon nagyon szorosan kapcsolódnak egymáshoz a dalok, így ha kiragadunk belőle egyet-kettőt, akkor már nem lenne élvezhető, de ez korántsem így volt. Ezek után a basszusgitáros John Myung maradt csak a színpadon, aki kedvence, Jaco Pastorius előtt tisztelgett azzal, hogy eljátszotta a Portrait Of Tracyre hallgató számát. Alighogy belemerültünk Myung mester virtuóz játékába, hirtelen belecsapott az As I Ambe, ami egy hozzám rendkívül közelálló dal, akárcsak az azt követő Breaking All Illusions. Ezzel le is zárult az első felvonás, és a banda tartott egy kisebb szünetet. Amikor visszatértek, az 1992-es év zenéit összefoglaló rövid válogatás után jött is az Images & Words első száma, a Pull Me Under, aminek ikonikus refrénjét LaBrie-val együtt énekelte a közönség. Ezt követte a lírai Another Day, majd ismét egy személyes kedvenc, a Take The Time, aminek a lazasága élőben is levett a lábamról. A Surrounded alatt megint szusszanhattunk egyet, majd következett a közönséget megmozgató Metropolis Part 1, ami az első igazi, libabőrt produkáló momentum volt a koncerten, és Mangini még meg is fűszerezte a végét egy pazar dobszólóval. A jóleső borzongás ezután sem múlt el, hiszen jött az Under A Glass Moon, az egyik leghíresebb és legkedveltebb Petrucci-szólóval, ami tegnap este is csodálatosan hangzott, majd a zongorakíséretes Wait For Sleep, ami emlékezetett arra, miért is imádom annyira James LaBrie hangját. Az Images-blokkot a Learning To Live zárta, amit mostanában rongyosra hallgattam, és nagyon vártam, hogy élőben is halljam, főleg a végén a kórusos-gitáros részt – nem, még ezen a ponton sem múlt el a libabőr! Ha a zenekar itt jó éjszakát kívánva elhúzta volna a csíkot, akkor is elégedetten távozhatott volna a közönség, hiszen rendkívüli volt az összeállítás. Ám itt még nem volt vége, hiszen eljátszották ráadásként az A Change Of Seasonst – ez a huszonhárom perces tömör gyönyör volt az első Dream Theater szám, amit hallottam, és rengeteg szép emlékem fűződik hozzá, de ez a dal mások számára is abszolút kedvenc, úgyhogy teljesen méltó lezárása volt egy fergeteges estének.

Ejtsünk pár szót a tagokról is, hiszen nem lehet csak úgy elmenni a metálszcéna nagyjai mellett. Ott van John Myung, aki ugyan mindig megbújik a színpad szélén, nem nagyon néz fel a gitárjáról sem, ám tökéletesen hozza az izmos, csűrt-csavart témákat. A becenevéhez híven a buli végére varázslósüveget viselő Jordan Rudess – kifejezőbb szó hiányában – egy állat, de csakis pozitív értelemben. Ő az a fajta ember, aki néha random beiktat egy laza ragtime szólót egy dal kellős közepén, csak azért, mert megteheti. Ezen felül Rudess a mezei szintitől kezdve a nyakbaakasztós billentyűn át a tapipados kütyükig mindent képes megszólaltatni, és mindezt olyan könnyed profizmussal, hogy egy ponton még LaBrie is megkéredőjelezte emberi mivoltát. A gigantikus dobszerkó mögül épphogy kikandikáló Mike Mangini termetét meghazudtoló módon tudja püfölni a berendezését – komolyan mondom, sokszor féltettem a hajamat, amikor megszólaltak azok a lábdobok! Az meg, hogy a nehéz témákat röhögve eljátssza úgy, hogy közben társaival bohóckodik, már nem is kérdéses. James LaBrie-t sokan az együttes „leggyengébb láncsszemének” tartják, mert már nem úgy énekel, mint régen. Ez igaz is, nem nekivaló már az például az Another Day elképesztő magassága, amit huszonöt évvel ezelőtt még simán kiénekelt. Az énekhang sajnos öregszik az emberrel együtt, és úgy vélem, sok egykorú vagy idősebb, kevésbé óvatos rocksztár ennek ellenére megirigyelhetné LaBrie hangjának állapotát, valamint azt a akaraterőt és kitartást, amivel a kanadai művész átvészelt egy igen komoly hangszálsérülést! Különben is, kit érdekel, ha nem tud már olyan jól”kiabálni”, mint húszéves korában, amikor például egy Wait For Sleepet ugyanolyan tisztán és érzelmekkel töltve tud átadni, mint anno? Végül pedig John Petrucci, aki igencsak Jézusra hajazó kinézetével téríti a hit nélkülieket, és akit páran azzal vádolnak, hogy abszolút érzelmek nélkül, faarccal játszik. Az ilyen véleménnyel lévő kritikusoknak üzenem, hogy menjenek el Dream Theater koncertre, és jól figyeljenek, mert ennek az embernek a témái (nem csak a szólók!) csak úgy hömpölyögnek a belőlük áradó energiától.

Abban még utólag sem vagyok biztos, hogy a Tüskecsarnok volt a megfelelő helyszín a Dream Theater fogadására, ráadásul a szervezés hagyott némi kivetnivalót maga után, hiszen két órát ácsorogni az üres színpad előtt a bandára várva még Queent meg Metallicát hallgatva is dögunalmas. Egyvalami viszont szent – a négy amerikai és egy kanadai ismét maximálisan kitett magáért, és ez az este felejthetetlen marad

  1. The Dark Eternal Night
  2. The Bigger Picture
  3. Hell’s Kitchen
  4. The Gift of Music
  5. Our New World
  6. Portrait of Tracy (Jaco Pastorius cover)
  7. As I Am

8. Breaking All Illusions

  1. Pull Me Under
  2. Another Day
  3. Take the Time
  4. Surrounded
  5. Metropolis Pt. 1: The Miracle and the Sleeper
  6. Under a Glass Moon
  7. Play Video
  8. Wait for Sleep

17. Learning to Live

  1. A Change of Seasons

 

Fotók: Lobantsev Tomash és Eisenschreiber József

Szerző

Misplaced
Szerkesztő

Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.