A Marvel stúdió legelborultabb filmjének folytatása, elődjéhez hasonlóan, tulajdonképpen semmi korszakalkotót nem produkál, de ez senkit sem érdekel, mert a film úgy zseniális, ahogy van.
A Szuverének felbérlik a Galaxis Őrzőit, hogy pusztítsanak el egy interdimenzionális szörnyet, ami rendszeresen megcsócsálja az energiaforrásaikat. Űrlordék (Chris Pratt) el is végzik a feladatot, csak aztán sikerül megsérteni a főpapnőt, Ayesha (Elizabeth Debicki), meg Mordály (Bradley Cooper) is ellop párat a Szuverének elemeiből, mire az egész hadtest az Őrzők nyomába ered. Az Őrzők a szorult helyzetből végül egy váratlan segítőnek hála kerülnek ki: megjelenik a rejtélyes Ego (Kurt Russel) – valamint szolgálója, az empata Mantis (Pom Klementieff) –, akiről kiderül, hogy ő Peter apja, aki meg akarja mutatni fiának a bolygóját. Peter és Gamora (Zoe Saldana) Egóval is tartanak, miközben Mordály, Drax (Dave Bautista) és Groot (Vin Diesel) – valamint a fogságukban lévő Nebula (Karen Gillan) – hátramarad, hogy megjavítsák a menekülés közben megsérült Milánót. Mindeközben Ayesha felkeresi Yondut (Michael Rooker), és felbérli őt, hogy hozza el neki a Galaxis Őrzőit.
Egyvalamit jó előre tisztáznunk kell: a történet maga tökéletesen kiszámítható. Gyakorlatilag amint megjelenik a „főgonosz”, már lehet tudni, hogy itt gáz lesz a végén, hogy kiben lehet megbízni, hogy a végén mi lesz a hősökkel (na, jó, Mantis esetében voltak némi kétségeim, valamint, aprócska spoiler valaki meg is hal, ami lehet, hogy meglepő lehet). De mindez nem számít! Mert zajlik a sztori, pörögnek az események, és öt perc alatt teljesen belefeledkezik az ember, és baromira nem zavarja, hogy 95%-ban kiszámítható, amit lát.
Ráadásul mindeközben minden más zseniális. A pompásan megkomponált akciójelenetek közt folyamatosan váltogatják egymást a hangosan röhögős pillanatok, és az olyan részek, ahol mindjárt elbőgi magát az ember. Mert ez nagyon fontos: én akció-jellegű filmben ennyi közelit síró emberről (és egyéb élőlényről) még nem láttam. Viszont nem kell megijedni, nem nyálas agy túl szentimentális a film – ha valaki könnyezik, annak nem csak, hogy mindig hatalmas súlya van, hanem látnunk is kell, mivel a film a fergetes buli közepette folyamatosan a szereplők érzelmi traumáinak feldolgozására épít. Előkerül a párhuzam Yondu és Mordály közt, Gamora és Nebula kénytelenek szembenézni a gyermekkori sérelmekkel, Peter a saját apakomplexusával küzd (ahol is feljön a különbség az „atya” és az „apu” közt), de szóba kerül a hűség és az isteni lét problematikája is. Szóval zseniális az egész.
És mindez úgy, hogy közben tízpercenként fetrengve röhög az ember, mert például a végső csata alatt Peter mindenkin szigszalagot keres. Nem vicc. A kicsi Groot pedig egyszerűen tündéri és irtó vicces, Drax is hozza a formáját, Stan Lee cameójáról – ami talán az eddigi legütősebb, bár kell hozzá némi képregényes háttérismeret – pedig már ne is beszéljünk.
Az új szereplők is nagyon jók. Ego összetett és érdekes, a végére pedig… jaj, de nehéz erről spoilermentesen írni! Szóval nagyon erős a jelenléte a film végén. Mantis is tündéri, egy igazi naiv kislány, így könnyű volt a szívembe zárni, és remélem, viszont látjuk még. A Szuverénekért pedig külön jár a piros pont, ugyanis egy olyan népről van szó, akiknek minden egyes tagját genetikailag tökéletesre tervezték – ám ők ennek ellenére folyamatosan mindent elszúrnak, gyönyörű görbe tükröt állítva a társadalom elé. És a cameók! Jó, Nathan Fillion ki lett vágva, de helyette van benne más, akitől padlót foghat az ember.
Komolyan mondom, csakis szuperlatívuszokban tudok beszélni erről a filmről. Zseniális volt, úgy, ahogy van, szóval a Marvel büszke lehet magára. Szóval, srácok, ha nincs még programotok a hétvégére, akkor irány a mozi!
Utóirat: nem vicc, hogy öt extra jelenet van a film után. Tényleg nem vicc. Tessék csak szépen ülve maradni, amíg kikapcsolják a vetítőt!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback