A fogyatékosság valahogy mindig is tabutémának számított a popkultúrában, ami, ha meg is jelenik sorozatokban vagy filmekben, szinte mindig drámai, tragikus körítést kap. Na, pont ennek a hozzáállásnak vet véget a Speechless.
DiMeóék egy igazán tipikus amerikai család: apa, anya, három gyerek, ráadásul két fiú, egy lány, pont ahogy az (bizonyos klisék szerint) a nagykönyvben meg van írva. Csakhogy azért mégis van valami, ami megkülönbözteti ezt a családot a többitől: a legidősebb gyerek, JJ (Micah Fowler), agyi bénulásban szenved, aminek következtében tolószékhez van kötve, és beszélni sem tud. Ez azonban nem akadályozza meg a családot abban, hogy mindent kihozzanak nem éppen tökéletes helyzetükből, és minden aprócska kis kiskaput megtaláljanak. A széria pedig pont egy ilyen kiskapuval nyit, mikor is a család beköltözik egy remek környék lehető legborzalmasabb házába, hogy a gyerekek a helyi jóhírű iskolába járhassanak – ami még azzal a plusszal is jár, hogy JJ kap maga mellé egy állandó segítőt, aki a hangja lehet. Mindössze csak azzal nem számolt senki, hogy JJ az iskola nagydumás kertészét, Kenneth-et (Cedric Yarbrough) kéri fel erre a feladatra.
A Speechless, bár műfaját tekintve szitkom, nem úgy vicces, mint a Big Bang Theory vagy akár a Jóbarátok – nem, ez a széria egy sokkal sötétebb, sokkal önironikusabb humorral rendelkezik, ami ráadásul a téma miatt néha kicsit bicskanyitogató lehet egyesek számára, de pont ez teszi különlegessé. Ugyanis a Speechless nem szépíti a dolgokat: igen, van egy fogyatékos gyerek a családban, aki attól még fejben egy normális tinédzser, és emiatt nem tűri jól, ha lekezelik és úgy bánnak vele, mint egy csecsemővel. Úgyhogy igen, lehet, hogy JJ tolószékben van, de attól ő még bizony bemutat embereknek, visszaszól (mármint a maga módján), és néha még aljasul ki is használja, hogy az emberek megsajnálják. Nem mintha a többiek nem adnák alá a lovat.
Mivel hogy a család többi tagja is érdekes. Az anya, Maya (Minnie Driver) kissé őrült, kissé szétszórt, és kicsit néha az agyára megy, hogy ő egy „különleges szükségletű gyerek anyja,” ami szerepkörhöz amúgy hatalmas iróniával áll hozzá, miközben egyéb, hétköznapi dolgokra (mint például arra, hogy bizonyos helyekre időben illik érkezni) magasról tesz. Vele szöges ellentétben áll másodszülöttje, a tizennégy éves Ray (Mason Cook), aki mást sem akar az élettől, mint kifinomultságot, pontosságot és tisztességet – na, meg persze azt, hogy valahogy kitörjön abból az alsó középosztály-beli tengődésből, amibe a család beragadt JJ állapota miatt. Mindeközben az apa, Jimmy (John Ross Bowie), az egészet végtelen nyugalommal figyeli, és megtanult úgy helyezkedni, hogy ne okozzon extra konfliktust, ami meg van, szépen az oldalvonalról le tudja rendezni. Az egyetlen karakter, aki annyira nem fogott meg, az a legkisebb gyerek, Dylan (Kyla Kenedy), a legfiatalabb és egyben az egyszem lány, aki tulajdonképpen egy szőke kis pukkancs nem túl sok pozitív tulajdonsággal, de azért neki is megvannak a maga pillanatai.
Ebbe a már kialakult családi dinamikába pottyan aztán bele Kenneth, aki kicsit másképp látja a dolgokat, mint DiMeóék, ami persze aztán nem kevés konfliktushoz vezet. Az egyes epizódok azonban más témákat is feldolgoznak, amik közt akadnak olyan könnyed dolgok, mint a családi nagybevásárlás vagy nyaralás, de olyan nehezebben emészthető felvetések is, mint a beteg gyerekek szüleinek helyzete, vagy az, mi is vár egy fogyatékos gyerekre és egészséges testvéreire a szülők halála után.
A sorozat első évada jelenleg még fut az ABC műsorán – még két-három rész van hátra –, de őszinte leszek, fogalmam sincs, milyen számokat hoz, így fogalmam sincs, lesz-e belőle még egy szezon. Annyit viszont mondhatok, hogy érdemes lenne folytatni a szériát, hiszen úgy dolgoz fel egy érdekes és szinte már tabu témát, hogy közben nem csak, hogy szórakoztató, de még nem is esik bele a tipikus klisék csapdájába.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
