Nem fogok hazudni, nagyon vártam ezt a sorozatot, és ha az első rész nem is ragadott igazán magával, azért csalódni nem csalódtam.
Véget ért a rózsák háborúja, Anglia trónját pedig az ifjú Tudor Henrik (Jacob Collins-Levy) foglalta el. Azonban ahhoz, hogy idáig eljusson, megvolt a maga ára: meg kellett ígérnie, hogy feleségül veszi a korábbi York király, Edward legidősebb lányát, Elizabeth-et (Jodie Comer). A helyzet azonban egyáltalán nem egyszerű, hiszen Henrik anyja, a pletykák szerint, megölette Lizzy két kisöccsét a Towerban, a lány nagybátyja és egyben szeretője – az eddigi király – pedig a Henrik elleni csatában esett el. A hatalom azonban már Henrik kezében van, így a nők – Lizzy, özvegy édesanyja, Elizabeth (Essie Davies), és négy húga – nem sokat tehetnek azon kívül, hogy várnak, és a megfelelő pillanatban lépnek. Viszont a dolog a másik oldalról sem egyszerű, hiszen Henrik mélyen vallásos anyja, Margaret (Michelle Fairley) próbálja minél rövidebb pórázon tartani a fiát, miközben az özvegy királynéval is szembe kell szállnia, Henrik pedig egészen addig nem akarja elvenni Lizzyt, amíg nem győződik meg róla, hogy a lány termékeny.
Na, szóval, talán legjobb lesz, ha azzal kezdem, hogy ez egy másik sorozat, a White Queen folytatás. Mármint elviekben az. Olyan tekintetben tényleg folytatás, hogy mind a két széria ugyanarra a könyvsorozatra épül, csakhogy a feldolgozásokat két teljesen más banda készítette, teljesen más színészekkel, így kicsit nehéz beleélnie magát a nézőnek, hogy ő bizony egy folytatást néz.
Másfelől viszont a White Princess nem igazán értelmezhető a White Queen nélkül, hiszen az előbbi ott kezdődik, ahol az utóbbi abbamaradt, és ha csak az ember nincs nagyon otthon a Turdo-kori angol történelemben, akkor bizony bele fog veszni a szereplők hadába. Nekem is kicsit nehezemre esett követni a szálakat, pedig én láttam anno a White Queen.
De tegyük is ezt most mind félre, és koncentráljunk csakis az új szériára, ami, egy rész alapján, kifejezetten korrekt. Nem azt mondom, érdekes látni, ahogy az elején Lizzy és Henrik folyamatosan szapulja egymást, legalábbis annak a tekintetében, hogy ők úgy vonultak be a történelembe, mint egy egymásért rajongó házaspár. De ettől még jók a közös jeleneteik! Jó, az első rész rögtön hozza a világtörténelem talán legkevésbé szexibb szexjelentét, csakhogy itt pont ez volt a lényeg – hogy az égadta egy világon semmi érzelem nincs köztük. Azért kellett a szex, hogy legyen gyerek, pont.
Lizzy amúgy… hát, a White Queenben jobban tetszett a karakter (szerintem a színésznő is bájosabb volt ott), itt nem volt mindig szimpatikus, de azért megvoltak a maga pillanatai, és van a figurában lehetőség. Henrik viszont annál jobb, nála meg a szemét álca mögül tör elő újra és újra a jó, megértő ember (meg a srác is helyes), úgyhogy igazából tényleg érdekes lesz, hogyan is fognak ezek ketten végül egymásba szeretni. Meg aztán a prímet nálam végképp Elizabeth vitte (mármint Lizzy anyja), aki, csak úgy, mint a White Queenben, itt is bűbájoskodik, ami tökéletes ellenpontja Margaret borzalmas vallásoskodásának.
Szóval összességében, bár magáról az első részről olyan hosszan nem tudnék mesélni, jól indul a White Princess, úgyhogy kíváncsian várom a folytatást.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
