Van egy furcsa bája az afféle romantikus történeteknek, amelyek az első oldaluktól kezdve kiszámítható mederben folynak és gyakorlatilag semmi meglepetés nem éri az olvasót, legfeljebb a szövődő szerelmek számában. Efféle kiszámíthatóan szórakoztató alkotás Mary Jo Putney Az amazon és a katona című regénye is, amely meglepetéseket ugyan nem, de kellemes perceket mindenképp szerez az olvasójának.
A történet szerint, Will Masterson angol főnemes szíve fájdalma elől menekül a Napóleoni háborúkba, hogy meghaljon, vagy megtalálja a belső békéjét vezekelve a múltjáért. Azonban mire vége a háborúnak már nagyon elege van belőle, még mindig él és menne haza. Ám a tábornoka megbízza még egy utolsó küldetéssel, hogy kísérjen haza egy maroknyi katonát San Gabrielbe egy aprócska királyságba, s bár Willt a szíve húzná már haza, teljesíti utolsó megbízatását, amely során megismerkedik a bátor és gyönyörű Athenaval, aki azonnal rabul ejti a férfit. A vonzalom kölcsönös, ám a nőnek ezt, ha nem is esik nehezére beismerni, javarészt saját múltja miatt képtelen elfogadni eleinte. Ezért aztán Will mindent megtesz azért, hogy Athenát jobb belátásra bírja, eközben pedig nem rest a kicsi ország sorsának jobbra fordításáért is sokat fáradozni, mígnem elérkezik a végső megmérettetés.
Az alaptörténet tehát nem túl bonyolult, nem is túl eredeti, és sajnos azt sem mondhatom, hogy az írónő stílusa különösebben egyedi vagy lenyűgöző lenne, ettől aztán a könyv sem letehetetlen. Ennek ellenére viszont eléggé dinamikus a cselekményszövés és kellően érdekes ahhoz, hogy az olvasó időről időre visszatérjen a regény mellé néhány kellemes percre. Mondhatnám, hogy Az amazon és a katona egy tisztes iparosmunka. S mint ilyen, minden megvan benne, ami kell.
A karakterek kellően dimenzionáltak, vannak felismerhető személyiségjegyeik, apránként feltáruló múltjuk, amely megtámogatja a vázolt jellemvonásaikat, tehát a jellemek következetesen felépítettek és még a „fordulatok” is előre betárazottak. Egyik kissé jobban kibontott szereplő sem keveredik ellentmondásba önmagával. Igaz ez a két főszereplőre, Willre és Athenára, de a három legfontosabb mellékszereplőre, Sofia hercegnőre, Will tisztiszolgájára, Murphyre és legjobb barátjára, Justin Ballardra is. Utóbbiak persze kevésbé jól árnyaltak, és legfőbb szerepük, hogy mialatt a főszereplő párost támogatják, további szerelmi mellékszálakat szőjenek a történetbe. Ezen szálak ugyan tartalmazhatnának bonyodalmat, csalódást és egy kevés drámát, de a legnagyobb dráma és csalódás az, hogy mennyire átlátszó fordulatok mentén lesznek boldog szerelmek azokból is, ezzel pedig, pláne a műfaj keretein belül, nagyon is könnyen együtt lehet élni.
Ebből a szempontból a regény meglehetősen egyszerű, aki jó, az nagyon jó, aki rossz, az nagyon rossz, átmenet nem igazán van, a szereplők „gyengeségei” szinte sosem tekinthetők valódi gyengeségnek. A jellemábrázolás legnagyobb hibája mégis csak az, amikor olyan testi adottságokból (jellemzően a szemszínből) von le személyiségbeni következtetések az írónő (a humorról pl.), amelyhez alapot találni még pszichológiai jártasságom és olvasottságom ellenére sem volt szerencsém, ez pedig hellyel-közzel bosszantó. Híve vagyok ugyan a regényekben előforduló mellékszereplők skiccelt karakterábrázolásának, amelyek egy-két frappáns megjegyzéssel mutatnak be úgy egy-egy új szereplőt, hogy azt az olvasó tapasztalatai alapján már könnyedén megtölti érdemi tartalommal, ez azonban működőképes állapotában minden esetben sokkal kevésbé direkt és mégis sokkal megalapozottabb, mint Putney jelen regényében.
Zavaró tényező volt még számomra, ám a műfajtól távolról sem idegen, hogy a szereplők számomra, bár a felszínen nagyon is XIX. századi lelkületűek voltak (például a főhősnő erős szégyent érzett törvénytelen származása miatt), cselekedeteikben már inkább a XXI. század értékrendjét képviselték (például az angol főnemes főhős mintha nem is értené, mi ezzel a probléma). Ez egyrészt természetesen a XXI. századi olvasói igényekből is származhat, másrészt olvastam már jobban kivitelezett összeegyeztetést. Ugyanakkor az írónő mentségére legyen mondva, mindkét esetben a nézetek mögé tesz olyan élettörténeti elemeket, amelyek hitelessé és motiválttá teszik a nézetkülönbségeket és eltéréseket.
Végezetül, bár a cselekmény egy kevés „félig valós” történelmi múltba helyezett romantikus regény olvasásában szerzett gyakorlattal nem okozhat meglepetést, ettől függetlenül élvezetes időtöltést ígérő regény. Vannak ugyan az írónőnek más regényei, amelyek a történetben előforduló más szereplők szerelmeit dolgozzák fel, ezek ismerete azonban nem szükséges a történet megértéséhez és élvezetéhez, tehát a kötet felfogható különálló regényként, így annak is ajánlom figyelmébe, aki csak egyetlen ilyen jellegű regényre szeretne befizetni és nem igényli az előzményeket. Bár határozottan nem lesz a műfaja kiemelkedő darabja, azért személy szerinte a felső harmadba sorolnám.
Szerző
-
Szerkesztő
“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.
Korábbi cikkek
Film2021-12-0410 vidám film déli depresszió ellen
Akciófilm2021-08-24Lőpor turmix (2021)
Évadértékelő2021-08-08Lucifer az Újvilágban – 5. évad kritika
Dráma sorozat2021-06-10Lucifer 1. évad – évadértékelő
