Kertváros, öt jómódú család, öt nő. Rengeteg hazugság, rengeteg titok, félelem, bűntudat, elfojtott indulatok… és egy rejtélyes haláleset.
Ez volt az alapreceptje a 2000-es évek egyik legsikeresebb sorozatának, a Született feleségeknek, amely nyolc évadon át tudta hétről hétre a képernyő elé szegezni az amerikai és az itthoni nézőket egyaránt. A siker szinte az első perctől garantált volt, hiszen előtte már a Dallas spin-offjaként indult és Magyarországon soha be nem mutatott Knots Landing és a Twin Peaks is bebizonyította, hogy a nézők fogékonyak az amerikai kertvárosi élet témájára, valamint a felszín és a boldogságmáz alatt megbúvó sötét titkokra.
És ha egy recept beválik, nyilván nem hagyjuk veszni. Így pár évvel a Lila Akác közben kavaró nők sikere után jött a Pretty Little Liars (ami magyarul a rendkívül erőltetett Hazug Csajok Társasága címet kapta). Sokat nem változtattak a koncepción, a legjelentősebb csavar, hogy a Narancsvidék sikerén felbuzdulva a tinédzserek közegébe helyezték át a történetet.
Ilyen előzmények után érkezett meg idén februárban az HBO-ra a Big Little Lies, vagyis a Hatalmas kis hazugságok. Azonban ez most nem egy hosszú évadokra berendezkedő koncepció volt, hanem egy mindössze hét részes minisorozat.
A Big Little Lies ereje pont a rövidségében rejlik. Mivel nem terveztek sok részt, pláne nem második évadot, ezért a sorozat egyértelmű lezárást hordoz magában, és a készítőket sem szorítja korlátok közé az, hogy a nézők vajon mit látnának szívesen a folytatásban. A hetedik rész végére pontosan fogjuk tudni, mi történt. Nem fordulhat elő, hogy a hozzám hasonlóan kritikus néző idővel ráunjon és jó esetben csak – belefásulva abba, hogy sosem tudja meg, ki is volt ’A’ – kaszálja magában a sorozatot, rosszabb esetben úgy megutálja az összes karaktert, hogy azt kívánja, bárcsak mind golyóval a fejükben végezték volna, mint anno Mary Alice.
A rövidségnek emellett van egy másik előnye: olyan sztárokat is meg lehet vele szerezni, akik egy hosszabb, több évados sorozatra soha nem írnának alá, mert azzal a későbbi filmjeiket kockáztatnák, ráadásul hosszútávon egyszerűen megfizethetetlenek lennének. Így fordulhatott elő, hogy a Big Little Lies főszereplői olyan Oscar- és Golden Globe-díjas sztárok, mint Nicole Kidman, Reese Witherspoon és Shailene Woodley (Csillagainkban a hiba).
A Hatalmas kis hazugságok egyszerű, de jól bevált és minőségi alapanyagokból építkezik. A helyszín egy tengerparti kisváros, a történet az itt élő gazdag és még gazdagabb kisgyerekes családok körében játszódik. Mindenki ismer mindenkit, válások, második házasságok, patchwork-családok és a felszínen ragadós cukormáz alatt megbújó titkok, ellentétek, féltékenység és kavarások töltik ki a rendelkezésre álló teret, mígnem a feszültség óhatatlanul kicsapódik, gyilkosság formájában.
A történet egyik központi alakja Madeline (Reese Witherspoon), maga a megtestesült gerinc és erkölcs, aki mindenről tud, mindenről határozott véleménnyel bír, és minden esetben kifejezésre is juttatja azt. Második férjével, a papucsságig tökéletes, de nagyon szerethető Eddel (Adam Scott) nevelik együtt a közös kislányukat, Chloe-t (Darby Camp), valamint Madeline előző házasságából született kamaszlányát, Abigailt (Kathryn Newton). Reese Witherspoon egyszerűen zseniális a szerepben. Tökéletesen alakítja a kissé erőszakos, nagyon akaratos, kotnyeles, mégis érzékeny, esendő és a saját démonaival folyamatosan harcoló anyát, aki nem képes feldolgozni, hogy annak idején elhagyták, és az első befuccsolt házasságát saját kudarcaként éli meg. Persze aki ennyire hajtja a tökéletességet, annak szüksége van az érzelmek kivetítésére, így mindezt a frusztrációt volt férjén, és annak új feleségén Bonnie-n (Zoe Kravitz) vezeti le.
Ami, Bonnie karakterét megismerve, teljesen érthető. Bonnie ugyanis megtestesít mindent, amit manapság tökéletesnek tartunk, és amit egy átlagnő irigyel. Gyönyörű, energikus, szociálisan érzékeny és pozitív személyiség, egyszerre okos és szabad lélek, modern hippi, aki saját jógastúdiót vezet, a teste tökéletes, hajlékony és ruganyos, a felfogása laza, a kisugárzása pedig száz méteres körzetben erekciót okoz. És ezzel azt hiszem, nem is Bonnie-t, hanem magát Zoe Kravitzet sikerült körbeírni, aki lubickol a szerepben. Bonnie-ra, bár van egy Chloe-val egykorú kislánya, nem úgy néznek az emberek, mint egy anyukára. Ő a dögös csaj, az érzéki fiatal nő, a férfiak fantáziájának tárgya.
Mégsem ő Madeline legfőbb ellenfele, hanem Renata Klein (Laura Dern). Renata kilóg a tipikus felsőosztálybeli anyukák köréből, mivel ő dolgozik. Ó, persze dolgozni nem szégyen, egyfajta hobbiként űzve azt, amit addig csinálsz, míg életed értelme (A Csemete) iskolában van. A munka, mint egyfajta szabadidős tevékenység, megengedett hóbort. Csakhogy Renata nem egyszerűen csak dolgozgat. Ő Karrier Mami. Cégvezető egy multinál, emberek tízezrei felett dönt, miközben a kislányát – Horribile Dictu! – dadus neveli.
A független, önálló, nagy karriert befutott nő másik példánya Celeste (Nicole Kidman), Madeline legjobb barátnője. Okos és tehetséges ügyvéd, ragyogó elme, aki azonban a családjáért feladta a munkáját – ahogy az errefelé normális és elvárt. Celeste gyönyörű, érzékeny teremtés, aki mindenki által irigyelten boldog házasságban él a nála jóval fiatalabb, mégis belé halálosan szerelmes, Calvin Klein gatyamodellnek is beillő testű és döglesztően jóképű férjével, valamint kissé rosszcsont, de nagyon bájos ikerfiaival. A filmbe illően tökéletes házasságot csak a férfi sűrű utazgatásai árnyékolják be némiképp – no meg talán az a tény, hogy olykor súlyos dühkitörései vannak és eljár a keze. De sebaj, nincs az a kék-zöld folt, amit ne rejtene el egy elég jól fedő korrektor vagy egy hosszú ruhaujj, kifelé pedig lehet továbbra is mosolyogni és mutatni, mekkora a szánsájn és a hepinessz. Nicole Kidman ebben a szerepben ismét megmutatja, hogy nem a bájos arcáért kapott annak idején Oscart. A nagyszerű színészi játék mellett azért is volt zseniális választás a törékeny és angyali Celeste szerepére, mert – ahogy erre a redheadekért rajongó párom is rámutatott – Nicole-t egyszerűen mindenki imádja, így a bántalmazott nő szerepében könnyedén nyeri el a szimpátiánkat, annak ellenére, hogy látjuk: ő sem tökéletes.
A történetben jól kidolgozott, árnyalt karaktereket kapunk, és nem csak a feleségeket illetően, hanem a férjeik személyében is. A mindenhova kerékpárral járó, hipszterszakállas programozó, papucsságának teljes tudatában lévő, mégis szeretnivaló Eddie, a kissé csibészes, de második körös férjként immár nagyon iparkodó Nathan, aki bármilyen macsó, mégis képes a felesége kedvéért még jógázni is; a totális balfék Gordon vagy a saját poklába egyre lejjebb süllyedő, de gyermekeit mindvégig imádó Perry egyaránt összetett személyiségek, senki sem tisztán fekete vagy fehér. Az egymástól elszenvedett – vagy elszenvedni vélt – sérelmek pedig csak gyűlnek, a tökéletesség látszatának fenntartása nagyon sok belső feszültséget szül, ami puskaporként üli meg a levegőt.
Ebbe a közegbe érkezik egy gyermekét egyedül nevelő Jane, és hozza magával a szikrát, ami aztán mindent elsöprő robbanást okoz. A mindössze 25 éves Shailene Woodley a többiekhez hasonlóan tökéletes választásnak bizonyult a múltja elől menekülő, sérült és traumás Jane szerepére.
A színészi játékot illetően muszáj még kiemelni a gyerekek közül Darby Campet és Iain Armitage-t. A Chloet játszó Darby mozgása, hangja és arcjátéka is döbbenetesen erőteljes és kiforrott, nem mindennapi tehetség a kislány, és sok jelenetben szabályosan lejátssza a színről a nagyokat. Iain Armitage pedig olyan meggyőzően alakítja a kissé zárkózott, szeretnivaló, de sérült és néha furcsa Ziggyt, hogy ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy ő kapta meg a gyermek Sheldon Cooper szerepét a Sheldon gyerekkorát bemutató Big Bang Theory spin-offban.
A sztori a gyilkosság utáni helyszíneléssel nyit, és mozaikszerűen építkezik felváltva az egyes szereplők emlékeiből, a nyomozás részleteiből, a szemtanúk beszámolójából, jelen és múlt teljesen szubjektív villanásaiból. Egészen az utolsó rész végéig nem tudjuk, ki halt meg, azt sem tudjuk, ki tette, hogyan és miért, de ahogy megismerjük a karaktereket és a köztük feszülő viszonyrendszert, lassan mindenki esélyessé válik az áldozat és az elkövető szerepére egyaránt. Mi több, idővel már úgy tűnik, kész csoda, hogy ennyi sérelem és ellentét közepette csak egy gyilkosság történt.
A gyerekek és az iskolai környezet mindvégig fontos részét képezik a történetnek, az iskolában zajló titokzatos bántalmazások és a felnőttektől másolt minták görbe tükröt tartanak elénk, és egyben gyújtópontjául is szolgálnak az eseményeknek.
A Big Little Lies patikamérlegen kimért és precízen összerakott alkotóelemekből álló, egyértelműen zseniális történet, ami tökéletesen mutatja be a hétköznapok belső vívódásait, az önmagunkban való kételyt, a már gyermekkortól vérünkbe ivódó és mindannyiunkat mardosó bűntudatot, valamint azt, hogy mekkora szerepet kap – és mennyire mérgező hatású – társadalmunkban a képmutatás és a megjátszás. A képi világ, a kamerakezelés és a zene pedig már csak a hab a tökéletes tortán.
Szerző
